Hálával tartozik, hálát követel -- Miért kell tandíj a felsőoktatásban?

Látszólag van abban igazság, hogy aki itthon tanult az ingyenes felsőoktatásban, annak kutya kötelessége e hazát szolgálni megszerzett tudásával. De csak látszólag.

Csak nemrég, amikor az orvosok elkezdtek külföldre menekülni a magyar éhbérek elől, merült fel az az erkölcsi kívánalom, hogy az orvosok jobban tennék, ha itt maradnának, elvégre ez az ország finanszírozta a felsőoktatási tanulmányaikat, amelyet most külföldön hasznosítanának, önző módon csak a saját jólétükre gondolva. Legutóbb Schmitt Pál (remélem, jól írtam a nevét) köztársasági elnök a SOTE tanévnyitóján "arra biztatta a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatóit, hogy a várható nehézségek ellenére is tartsanak ki Magyarországon, és azzal hálálják meg taníttatásukat, hogy boldogságukat nem a >>könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján<< próbálják elérni."
Tekintsünk most el attól, hogy ebben a gondolkodásmódban minden benne van, ami magyar (a Szózat leginkább: itt élned, halnod kell, ha beledöglesz is), azaz: ne akarjál te máshol boldogulni, amíg mi itt szívunk, inkább szívjál te is velünk, inkább nézzük: igaz-e, hogy a felsőoktatás leírható egy olyan jogviszonyként, amelyben az állam elvárhatja, hogy az ingyenesség fejében ki-ki itthon hasznosítsa a tudását.
Első ránézésre könnyű lenne például azt mondani, hogy a felsőoktatás hallgatói nem kérték, hogy ingyen tanulhassanak, de ez nem lenne igaz: emlékszünk még a tandíj elleni tüntetésre '95-ből, meg a tandíj elleni népszavazásos hisztire 2008-ból. A hallgatók tehát igenis mondták, meglehetősen felelőtlenül, hogy márpedig ők fizetni nem akarnak.
Amikor azonban az állam akár törvénymódosítással (az első Orbán-kormány idején), akár népszavazással (a de facto másfeledik Orbán-kormány idején) ingyenessé tette a felsőoktatást, sehol, egyetlen jogszabályban sem írta elő, hogy a hallgatók nem dolgozhatnak külföldön.
A feltételezett jogviszony egyik alanya tehát most egyoldalúan változtat a jogviszony feltételein, ha (akár csak erkölcsi úton is) megköveteli, hogy a másik fél ne a saját boldogulására használja megszerzett tudását.
A valóság ezzel szemben az, hogy a felsőoktatás ingyenessége nem más, mint egy állami szolgáltatás díjának 0 forintban történő meghatározása. Ami ismét rávilágít arra: ami ingyen van, nemcsak hogy nem ösztönöz nagyobb teljesítményre, de feltételei tetszés szerint, kiszámíthatatlanul alakíthatók. Ez egy újabb érv a felsőoktatásért fizetendő tandíj mellett, azon túlmenően, hogy a hallgató valóban olyan tudást szerez, amellyel előnyösebb pozíciója lesz másokkal szemben a munkaerő-piacon. Természetes, hogy fizessen érte. Aztán legyen boldog vele, itthon, vagy külföldön.