Egy diktatúra építőkövei

Az én közfelháborodásom a rendszernek magának szól: az egyre inkább korlátok nélküli hatalomnak, amely most éppen a netadóval próbálkozott, de ez végül is mindegy.

A legszembetűnőbb hatalmi cselekvés, amely egy diktatúrára törekvő rendszert jellemez, az alkotmányos korlátok kiiktatása, illetve az erre irányuló kísérlet. Ebből az elmúlt több mint négy évben láttunk nem is egyet.

Az Alkotmánybíróság intézményes jelentőségét nem lehet túlbecsülni: ez az a szerv, amely a mindenkori többséget figyelmeztetni hivatott arra, hogy (főleg kétharmados) többségének birtokában nem tehet meg bármit, tekintettel kell lennie a kisebbség alapvető jogaira is. Kézenfekvő volt tehát, hogy az Orbán-hatalom ezen intézménnyel kezdje a nagytakarítást: kezdődött az alkotmánybírók megválasztásának szabályaiból a konszenzuskényszer eltörlésével, majd folytatódott (politikai válaszként a 98 %-os különadó megsemmisítésére) az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével (adótörvényeket gyakorlatilag nem vizsgálhat), illetve az indítvány előterjesztésére vonatkozó szabályok módosításával. Ez utóbbi jelentőségét is folyton hangsúlyozni kell: jelenleg ugyanis nem bárki, hanem csak az érintett kérhet alkotmányos normakontrollt, mégpedig utólag: először meg kell várnia, hogy az alkotmányos sérelem bekövetkezzék, s csak ezt követően fordulhat az Alkotmánybírósághoz.

Mindezt kiegészítette az Alkotmánybíróság személyi összetételének alig burkoltan a kormány szolgálatába állítása: két kormánypárti képviselő is közvetlenül a parlamenti padsorokból ült át abba a testületbe, amelynek feladata a mindenkori többség kontrollja lenne.

Bár a bíróságok az egyedi ügyek szintjén jelenleg még heroikus küzdelmet vívnak a túlélésért, és csak akkor kénytelenek (többnyire) a kormánypárti akarat előtt meghajolni, amikor a törvény lényegében megírja magát az ítéletet (ld. a devizahiteles pereket), a törekvés e hatalmi ág esetében is nyilvánvaló volt: máskülönben legalább kósza gondolatként megfordult volna kormánypárti fejekben, hogy talán Handó Tünde mellett számos más bíró is alkalmas volna a bírósági szervezet vezetésére, függetlenül attól, hogy semmilyen családjogi kapcsolat nem fűzi egy kormánypárti képviselőhöz sem.

Szintén kevéssé kell magyarázni, miért hat rombolólag az intézményes garanciákba vetett bizalomra, ha az Országgyűlés pénzügyi ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket olyan ember vezeti, aki előző nap még kormánypárti képviselő volt.

A legfőbb intézményes korlát a hatalommal szemben azonban maga a választás, nem véletlen tehát, hogy a kormánypárt a kétharmados többség birtokában nekiment ennek is. Az első kísérlet a választójog gyakorlásának megnehezítésére a választási regisztráció volt, amit még az Alkotmánybíróság semmisített meg (tegyük hozzá: Áder János indítványára, bár az ő működése szempontjából ez az indítvány inkább kivételnek tekinthető). A második kísérlet (amely az elsőhöz hasonlóan a választók tényleges aktivitásáról rendelkezésre álló adatokból indult ki) a győzteskompenzáció mechanizmusa a választási törvényben: a győztesre leadott szavazatok alapján a győztesnek is jár kompenzációs szavazat, ennek következményeként lényegében többet érnek, mint a vesztesre adott szavazatok.

Az intézményes korlátok gyengülése esetén is a hatalom politikai korlátját biztosítaná a nyilvánosság, az Orbán-rendszer első dolgai egyike volt ezért a sajtószabadság megnyirbálására tett kísérlet az új médiaszabályozással, amelyet az Alkotmánybíróság többé-kevésbé elhárított, megsemmisítve például azt a rendelkezést, amely szerint a médiahatóságnak hatásköre van a nyomtatott és internetes tartalmak felett is.

Ezzel párhuzamosan zajlott azonban a Klubrádió kálváriája, amelynek során a kézivezérelt médiahatóság ameddig csak lehetett, ignorálta a jogerős bírósági ítéleteket, és mondvacsinált okokat talált ki arra, hogy azok végrehajtását elszabotálja. Legújabban az RTL-Klub vívta ki a kormánypárt haragját, amely a büntető mértékű adóban ölt testet, nem is tagadottan a kritikus hírszolgáltatás miatt. Az internetes adatforgalom megadóztatása is beleillett volna (beleillik) abba a törekvésbe, hogy a magyar ember ne független forrásokból, hanem lehetőleg a közszervilis médiumokból tájékozódjék.

A kínai delegáció látogatása alkalmával ízelítőt kaphattunk abból, hogy a hatalom szükség esetén a gyülekezési jogot is kész korlátozni, és még csak arra sem törekszik, hogy a látszatra ügyeljen. Maga Orbán Viktor mondta a Parlamentben 2011 júniusában, hogy Magyarország szabad ország, „nem kívánjuk megakadályozni egyetlen külföldi látogatással kapcsolatban szerveződött tüntetés vagy demonstráció létrejöttét sem.” Ugyanakkor „elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak”. Azaz: „Véleménykifejezés van, botrány, balhé nincs”.

A gyülekezési jog tartalmi alapú korlátozása a kezdő diktatúrák kedvelt eszköze.

Akárcsak a védelem jogainak korlátozása a büntetőeljárásban, amelyre a kormánypárt szintén 2011-ben tett kísérletet, s amelyet szintén az Alkotmánybíróság hárított el (a médiaügyben meghozott határozattal egy napon). Az ekkor még javában dúló csontvázkeresés jegyében megalkotott „kiemelt jelentőségű ügyek” kategóriája arra lett volna jó, hogy ezen ügyekben sajátos, jellemzően a gyanúsított és a védő jogait korlátozó szabályok érvényesüljenek. Ilyen lett volna, hogy az ügyész tetszőleges (nyilván barátinak tartott) bíróság előtt emeljen vádat, vagy hogy a kiemelt ügyekben hosszabb legyen a bírói végzés nélküli őrizet, mint általában, s ezen időtartam egy részében a védő és a terhelt egyáltalán ne érintkezhessen egymással. Nem nehéz észrevenni ezekben a szabályokban a terhelt megtörésére irányuló törekvést, amely a szabályozás szintjén jogállamokban nem szokás (de felvilágosultabb országokban a mindennapi gyakorlatban sem). Ráadásul pont abban az ügycsoportban, amely nem titkoltan át van szőve politikai motivációkkal, amelyben ezért még nagyobb jelentőségük van a garanciális elemeknek.

Természetes az is, hogy egy ilyen hatalom, amikor az intézményes garanciákat amennyire csak lehet, kiiktatta, múlhatatlan étvággyal alattvalói magántulajdonára tör. Eleve gyanakvással tekint mindenre, ami magán, és ami tőle független, de még jobb, ha megteremti magának a lehetőséget, hogy amit megkíván, azt elvegye. Erre példa a kisajátítási törvény módosítása, amely szerint ha a kormány egy beruházást kiemelt jelentőségűnek nyilvánít, akkor az annak helyéül kiszemelt ingatlan kisajátítása esetében nem kell mérlegelni a közérdek és a magántulajdon szentsége egymáshoz való viszonyát.

A példák még nyilván hosszan sorolhatók a trafikoktól kezdve a földügyeken át a különadókig, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem feltétlenül kell ahhoz netadó vagy korrupció, hogy az ember utálja ezt a rendszert.