Háziorvosnál

–        Jó napot, Doktor úr!

–        Dicsértessék! Mi a panasza?

–        Hát… valami furcsa émelygést érzek napok óta, nincs étvágyam, gyenge vagyok, a szívem össze-vissza ver, nehezen kapok levegőt.

–        Látja-látja! Ha kicsit is odafigyelt volna!

–        Tudom, doktor úr, az utóbbi időben keveset mozogtam, mindenfélét ettem…

–        Ha betartotta volna a Tízparancsolatot! Ezeknek a nyolcvan százalékát elkerülte volna! Lehet, hogy az émelygést megúszta volna.

–        De hogy jön ide a Tízparancsolat?! Én beteg vagyok!

–        Hja, kérem! Manapság mindenki beteg, de január egytől ez nem számít, mert a tb csak arra fizet, ha a páciens betartotta a Tízparancsolatot. Különben önköltséges. Ki van írva, nézze.

–        De én nem is vagyok vallásos!

–        Hát, ez az! Na jó, nézzük a tüneteket. Émelygés, étvágytalanság, gyengeség, szívritmuszavar, nehéz légzés. Hm… Én vagyok az Úr, a te istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból. Emlékszik? Fogadjunk, hogy nem is gondolt rá!

–        Hát, ami igaz, igaz, nemigen figyeltünk másra, amikor hazahoztak minket Kairóból, mert az utazási iroda tönkrement…

–        Gondoltam. Na jó. Szokott-e faragott képeket csinálni magának?

–        Hát, nem tudom, van-e jelentősége, de a hétvégén a búcsúban vettem a feleségemnek egy Mária-képet…

–        Azt lehet. Így legalább az Úr nevét nem veszi hiába a szájára.

–        Ez nem egészen igaz, mert kiderült, hogy a Mária-képet Kínában gyártották, és amikor eszembe jutott, hogy mennyit fizettem érte, bizony káromkodtam…

–        És még csodálkozik, hogy nehéz a légzése?! Melyik nap volt ez?

–        Szombaton.

–        Akkor minden világos.

–        Öööö… azt hittem, hogy a szombat, az … tudja…

–        Benne van a Tízparancsolatban?

–        Igen.

–        Na látja. Nézze, én nem élhetem a maga életét maga helyett, de megdöbbentő ez a felelőtlenség.

–        Tudom, doktor úr. És már azt is tudom, hogy a szüleimmel sokkal nagyobb tisztelettel kellett volna beszélnem. Talán akkor nem fájna így itt oldalt…

–        Reméljük, még nem késő.

–        De ölni nem öltem! Pedig sokszor gondoltam rá, hogy ha a vallásosoknak szabad, akkor nekem is…

–        Az más. Az az igaz hit nevében történik! Igazán tudhatná. Hogy állunk a paráznasággal?

–        Inkább tévézni szeretek manapság.

–        Helyes. Hát a lopás?

–        Nem foglalkozom közbeszerzésekkel, esküszöm.

–        Nono! Miféle hamis tanúbizonyság ez a felebarátjára? Hogy akarja így rendbe hozni az emésztését?! Talán bizony börtönbe akarja juttatni? Megkívánta a házát vagy a feleségét?

–        Nincsen nekem már felebarátom, Doktor úr! Aki volt, mind a mi Urunk imádója lett. Nekem már csak tüneteim vannak…

Az alkotmánybíró apró szívessége

Nesze neked 100 legjobb ügyvéd: az Alkotmánybíróság épp most meszelte el egy indítványomat, amelyben annak kimondását kértem, hogy az MNB-pénzekkel való elszámolás során nem csak a cégeknek, hanem a magánszemélyeknek juttatott összegek kedvezményezettjeinek kiléte is közérdekű adat. Az indokolás roppant beszédes.

Egy újságíró képviseletében pereltem az MNB alapítványait, s a Kúria végül kimondta, hogy az MNB alapítványainak vagyona továbbra is közpénz (nem "veszíti el közpénz jellegét"). Az Alkotmánybíróságtól azt kértem, mondja ki azt is, hogy azoknak a magánszemélyeknek a kiléte is közérdekű adat, akik részesedtek a közvagyonból, nem csak a cégeké és egyéb szervezeteké. Az Alkotmánybíróság felhívott, hogy az eredeti indítványhoz képest még részletesebben fejtsem ki az alkotmányjogi érveimet.

Válaszként (egyebek mellett) a következőket küldtem el:

“Az Alaptörvény „Szabadság és Felelősség” részének VI. cikk (2) bekezdése alapjogként definiálja a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.

Az, a támadott kúriai ítéletben kifejtett bírói jogértelmezés, amely ugyan közérdekű adatként definiálja perben állt alperesek által kezelt, az adatigénylésben érintett adatokat, így különösen a pályázatok nyerteseinek kilétét, de ezen adatokat végül a személyes adatok védelmére hivatkozva zárja ki a közérdekű adatok köréből, nem felel meg az Alaptörvény 1. pontban hivatkozott rendelkezésének.

Nincs alkotmányos indok arra, hogy a központi és a helyi önkormányzati költségvetés, illetve az európai uniós támogatás felhasználásával, költségvetést érintő juttatással, kedvezménnyel, az állami és önkormányzati vagyon kezelésével, birtoklásával, használatával, hasznosításával, az azzal való rendelkezéssel, annak megterhelésével, az ilyen vagyont érintő bármilyen jog megszerzésével kapcsolatos adat ne minősüljön közérdekűnek önmagában azért, mert a kezelés, birtoklás, használat, hasznosítás, rendelkezés, megterhelés vagy bármely más jogszerzés nem az Infotv. 27 §-a szerinti üzleti titok gazdája, hanem természetes személy részéről történik. A személyes adatok védelme és a közérdekű adatok megismerhetősége mint két alkotmányos alapjog tehát kétségtelenül konkurál egymással, ha azonban a személyes adatok védelme teljes egészében lehetetlenné tenné a közérdekű adatok megismerését, akkor a közérdekű adatok megismeréséhez való alapjog kiüresedne, gyakorlása ellehetetlenülne pusztán az adatkezelők döntéséből fakadóan: elegendő lenne minden esetben magánszeméllyel szerződést kötni az állami, önkormányzati, stb. vagyonra, s a közpénzek felhasználása máris ellenőrizhetetlenné válna.

A jogállami, a közpénzek felelős felhasználására vonatkozó, már hivatkozott alaptörvényi rendelkezésekkel az a jogértelmezés áll összhangban, amely szerint ha az állami, stb. vagyonra vonatkozó közérdekű adat egyben személyes adat is, akkor a személyes adatok védelme nem akadálya a közérdekű adat megismerésének.”

Dr. Szívós Mária alkotmánybíró a beadványomat visszautasította, mert az “továbbra sem tartalmaz alkotmányjogilag értékelhető érvekkel alátámasztott idokolást”. Az indítványozó “(...) kizárólag ügye tényállását ismertette, és nem adott elő alkotmányjogilag értékelhető érvekkel alátámaszttott indokolást arra vonatkozóan, hogy a támadott bírói döntést miért és mennyiben tartja ellentétesnek az Alaptörvény általa megjelölt rendelkezéseivel”.

E döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye, csak a nyilvánosság kontrollja marad. Az én véleményem az, hogy Szívós Mária annyira nyilvánvalóan iratellenes indokolással utasította vissza a beadványomat, amiből nagyon nehéz másra következtetni, mint arra, hogy így egyszerűbb volt megkerülni az érdemi döntést, ami viszont megkönnyíti a jegybanki alapítványok kedvezményezettjeinek, hogy a te, az én, a mindannyiunk pénzét számolatlanul és elszámolatlanul széthordják.

Az alkotmánybíró apró szívessége

Nesze neked 100 legjobb ügyvéd: az Alkotmánybíróság épp most meszelte el egy indítványomat, amelyben annak kimondását kértem, hogy az MNB-pénzekkel való elszámolás során nem csak a cégeknek, hanem a magánszemélyeknek juttatott összegek kedvezményezettjeinek kiléte is közérdekű adat. Az indokolás roppant beszédes.

Egy újságíró képviseletében pereltem az MNB alapítványait, s a Kúria végül kimondta, hogy az MNB alapítványainak vagyona továbbra is közpénz (nem "veszíti el közpénz jellegét"). Az Alkotmánybíróságtól azt kértem, mondja ki azt is, hogy azoknak a magánszemélyeknek a kiléte is közérdekű adat, akik részesedtek a közvagyonból, nem csak a cégeké és egyéb szervezeteké. Az Alkotmánybíróság felhívott, hogy az eredeti indítványhoz képest még részletesebben fejtsem ki az alkotmányjogi érveimet.

Válaszként (egyebek mellett) a következőket küldtem el:

“Az Alaptörvény „Szabadság és Felelősség” részének VI. cikk (2) bekezdése alapjogként definiálja a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.

Az, a támadott kúriai ítéletben kifejtett bírói jogértelmezés, amely ugyan közérdekű adatként definiálja perben állt alperesek által kezelt, az adatigénylésben érintett adatokat, így különösen a pályázatok nyerteseinek kilétét, de ezen adatokat végül a személyes adatok védelmére hivatkozva zárja ki a közérdekű adatok köréből, nem felel meg az Alaptörvény 1. pontban hivatkozott rendelkezésének.

Nincs alkotmányos indok arra, hogy a központi és a helyi önkormányzati költségvetés, illetve az európai uniós támogatás felhasználásával, költségvetést érintő juttatással, kedvezménnyel, az állami és önkormányzati vagyon kezelésével, birtoklásával, használatával, hasznosításával, az azzal való rendelkezéssel, annak megterhelésével, az ilyen vagyont érintő bármilyen jog megszerzésével kapcsolatos adat ne minősüljön közérdekűnek önmagában azért, mert a kezelés, birtoklás, használat, hasznosítás, rendelkezés, megterhelés vagy bármely más jogszerzés nem az Infotv. 27 §-a szerinti üzleti titok gazdája, hanem természetes személy részéről történik. A személyes adatok védelme és a közérdekű adatok megismerhetősége mint két alkotmányos alapjog tehát kétségtelenül konkurál egymással, ha azonban a személyes adatok védelme teljes egészében lehetetlenné tenné a közérdekű adatok megismerését, akkor a közérdekű adatok megismeréséhez való alapjog kiüresedne, gyakorlása ellehetetlenülne pusztán az adatkezelők döntéséből fakadóan: elegendő lenne minden esetben magánszeméllyel szerződést kötni az állami, önkormányzati, stb. vagyonra, s a közpénzek felhasználása máris ellenőrizhetetlenné válna.

A jogállami, a közpénzek felelős felhasználására vonatkozó, már hivatkozott alaptörvényi rendelkezésekkel az a jogértelmezés áll összhangban, amely szerint ha az állami, stb. vagyonra vonatkozó közérdekű adat egyben személyes adat is, akkor a személyes adatok védelme nem akadálya a közérdekű adat megismerésének.”

Dr. Szívós Mária alkotmánybíró a beadványomat visszautasította, mert az “továbbra sem tartalmaz alkotmányjogilag értékelhető érvekkel alátámasztott idokolást”. Az indítványozó “(...) kizárólag ügye tényállását ismertette, és nem adott elő alkotmányjogilag értékelhető érvekkel alátámaszttott indokolást arra vonatkozóan, hogy a támadott bírói döntést miért és mennyiben tartja ellentétesnek az Alaptörvény általa megjelölt rendelkezéseivel”.

E döntés ellen jogorvoslatnak nincs helye, csak a nyilvánosság kontrollja marad. Az én véleményem az, hogy Szívós Mária annyira nyilvánvalóan iratellenes indokolással utasította vissza a beadványomat, amiből nagyon nehéz másra következtetni, mint arra, hogy így egyszerűbb volt megkerülni az érdemi döntést, ami viszont megkönnyíti a jegybanki alapítványok kedvezményezettjeinek, hogy a te, az én, a mindannyiunk pénzét számolatlanul és elszámolatlanul széthordják.

A jogkorlátozás nem véd meg a terrortól

Egy esetleges terrorveszély a jelenleg hatályos jogszabályi rendelkezések keretei között is kezelhető, további jogkorlátozást semmi nem indokol. A jogkorlátozás ugyanis nem pótolja a megfelelő titkosszolgálati tevékenységet.

Simicskó István honvédelmi miniszter január 28-án a Magyar Honvédség értekezletén azt mondta, hogy „a terrorizmus ellen minden eszközzel fel kell lépni, (…) aki nem így gondolja, az a magyar emberek biztonságát teszi kockára”. Bízik ezért abban, hogy a parlament megszavazza a terrorveszélyhelyzetről szóló javaslatukat, hogy a legszélesebb eszköztárral – köztük a Magyar Honvédség erre felkészített erőivel – gondoskodhassanak a magyar emberek biztonságáról (forrás: http://www.kormany.hu/hu/honvedelmi-miniszterium/hirek/a-magyar-emberek-biztonsaga-a-legfontosabb).

E nyilatkozat feltételezi, hogy létezik kormányzati előterjesztés a terrorveszélyhelyzet kezelésére irányuló „szélesebb eszköztár” létrehozásáról, de e sorok írásakor a hivatalos forrásokban (kormany.hu, parlament.hu) ennek nincs nyoma. Egyelőre tehát csak a tagadásból tudunk kiindulni, miszerint a kormány nem törekszik teljhatalomra a terrorveszély ürügyén, ilyen nyilván eszébe sem jutna. (Közismert, hogy a kormány mindig is a fékek és ellensúlyok, a jogállami garanciák és a számonkérhetőség nagy híve volt, ami az Alkotmánybíróság hatáskörének és az indítványozás lehetőségének korlátozásától a legfőbb ügyész, a számvevőszék és a legfőbb bírói szerv elnöke személyén át a közvagyont érintő döntések nyilvánosságának korlátozásáig jól nyomon követhető.)

Ettől persze még lehet, hogy a terrorveszéllyel szemben tényleg csak további jogkorlátozásokkal lehet felvenni a harcot. Nézzük, így van-e.

Természetes, hogy a kérdés végig gondolásához különbséget kell tenni a ténylegesen bekövetkezett terrortámadás és annak veszélye között.

A jelenleg hatályos, „Alaptörvény” nevű jogszabály a szükségállapot szabályozása körében az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos, erőszakos cselekményekről beszél. Ha legalább egy ilyen cselekmény által előidézett veszélyhelyzet fennáll, az Országgyűlés, akadályoztatása esetén a köztársasági elnök, jelenleg is szükségállapotot hirdethet ki. Az erre vonatkozó garanciális szabályok (az Országgyűlés akadályoztatásának megállapítása, illetve a parlament utólagos tájékoztatása, és a parlament döntési jogköre az intézkedések jogszerűségét illetően) lényegében megegyeznek az 1989-es, jogállami alkotmány hasonló rendelkezéseivel.

A hatályos szabályok szerint szükségállapotban az alapvető jogok gyakorlása – az emberi méltóság tiszteletben tartása, a kínzás, embertelen bánásmód tilalma, az ártatlanság vélelme, védelemhez való jog, a nullum crimen és a nulla poena sine lege, illetve a jogorvoslathoz való jog kivételével – felfüggeszthető vagy korlátozható. Ma sincs akadálya tehát szükségállapot esetén a például a gyülekezés vagy a véleménynyilvánítás szabadsága korlátozásának, illetve felfüggesztésének.

Sőt, a rendkívüli jogrend részletes szabályait tartalmazó 2011. évi CXIII. törvény jelenleg is tartalmazza, mi minden és hogyan korlátozható például szükségállapot idején.

Így például elrendelhető a sajtótermékek és a tömegtájékoztatást szolgáló más közlemények előzetes ellenőrzése és a megjelenésük közzétételi engedélyhez kötése. Elrendelhető a rádió, televízió és egyéb tömegkommunikációs intézmény helyiségeinek, stúdióinak, műsorszóró adóinak, berendezéseinek és létesítményeinek igénybevétele, használatra való átengedése vagy ezek használatának mellőzése. Elrendelhető a postai, az elektronikus hírközlési szolgáltatások szüneteltetése, korlátozása és ellenőrzése, továbbá a távközlési és informatikai hálózatok és berendezések igénybevétele, az elektronikus hírközlő berendezés használatra való átengedése, illetve használatának mellőzése. A közúti, vasúti, vízi és légi járművek forgalma a nap meghatározott időszakára, meghatározott területre (útvonalra) korlátozható, illetve az ország egész területén vagy meghatározott részén ideiglenesen megtiltható. Korlátozható, illetve megtiltható a magyar állampolgárok külföldre utazása, a külföldiek beutazása, a külföldi személyekkel és szervezetekkel vagy intézményekkel való érintkezés és kapcsolattartás. Korlátozni lehet a lakosság utcán vagy más nyilvános helyen való tartózkodását (kijárási tilalom). A kijárási tilalmat és annak időtartamát a rádió, a televízió, a sajtótermék és hirdetmény útján, valamint a helyben szokásos módon a lakosság tudomására kell hozni. Közterületen tartandó rendezvény, nyilvános gyűlés a védelmi érdekek sérelme esetén megtiltható.

Látható tehát, hogy az államhatalom jelenleg is rendelkezik számos olyan eszközzel, amely az ország védelme érdekében alkotmányos jogokat korlátoz.

Kétségtelen, hogy jelenleg a szükségállapot kihirdetéséhez legalább egy, legalább előkészületi szakba jutott terrorcselekmény szükséges. Az a kérdés, hogy fennáll-e ilyen helyzet, viszont alapvetően titkosszolgálati kérdés, aminthogy a vele szemben való védekezés is. A gyülekezési jog, a sajtó szabadsága vagy az internet korlátozásával nem pótolható a titkosszolgálati munka, és semmi nem támasztja alá, hogy az ilyen intézkedések hatékonyak lennének a terrorfenyegetéssel szemben. Ha ugyanis egyesek visszaélnek a szabadságjogokkal, az nem szolgálhat magának a szabadságjog korlátozásának alapjául. Ez pedig alapvető kérdés abból a szempontból, hogy felmerülhet-e egyáltalán a jogkorlátozások szükségessége és arányossága (ha ez számít még valamit egyáltalán).

Ha azonban bármi alá is támasztaná az összefüggést, felmerül a kínzó kérdés: miért nem írták az „Alaptörvény” rendkívüli jogrendről szóló rendelkezései közé a terrorveszélyhelyzet fogalmát és következményeit a kezdetektől? A terrorveszély fogalma nem volt ismeretlen az „Alaptörvény” megalkotása előtt Európában sem. És ne feledjük, hogy a terrortól való félelmet kihasználó menekült- és bevándorlóellenes kampány az egy évvel ezelőtti Charlie Hebdo-merénylethez kötődik, igaz, akkor még az irányadó kinyilatkoztatás az volt, hogy a „gazdasági bevándorlás rossz dolog”, s csak ettől kiindulva jutottunk el a menekültekkel szembeni kerítésen át a menekülteknek a terroristákkal való azonosításig. Ami körülbelül annyira igaz, mintha az ember azt állítaná, hogy minden fideszes egy korrupt tolvaj, akinek még modora sincs, viszont hűségesen asszisztál Orbán Viktor bármely újabb, hatalmat koncentráló és az ellenőrző mechanizmusokat korlátozó törekvéséhez. Jelenleg ez legalábbis a látszat (és természetesen az, hogy e sorok írója kockára akarja tenni a magyar emberek biztonságát, stb.).

Conchita Wurst elnyomó csizmája

Böcsülettel próbáltam megfejteni az elmúlt napokban, hogy mitől is lenne "véleménydiktatúra" az, ha egy szponzor vállalhatatlannak tartja kliense nézeteit és felbontja a szponzorációs szerződést. A velem vitatkozók a legkülönbözőbb érveket felhozták a Facebook-vitákban (pl. itt), ezeket igyekszem most szintetizálni, illetve próbára tenni Rogán Antal ide vonatkozó nyilatkozatát, a kérdés ugyanis túlmutat a konkrét eseten: demonstrálja, ki mit ért a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának fogalmán.

A véleménynyilvánítás szabadsága szerintem azt jelenti, hogy az egyént a közhatalom nemhogy nem korlátozza a véleménye szabad kinyilvánításában, de a közjogi intézményrendszeren belül elő is segíti e jog érvényesülését. Nemcsak hogy nincs tehát hivatalos állami cenzúra, de az állam például a szűkös frekvenciák elosztásakor, a használat szabályozásában, az állami intézmények felügyeletében a fékek és ellensúlyok, illetve a hatékony jogorvoslat eszközeivel teszi lehetővé, hogy mindenkinek esélye legyen a véleményét kifejteni, és mások véleményét megismerni.

A véleménynyilvánítás szabadsága számomra tehát egy közjogi fogalom, és úgy gondolom, az mindaddig nem sérül, ameddig valaki közjogi eszközökkel nincs elzárva szabadsága gyakorlásától (például nem próbálják meg rákényszeríteni, hogy ő is egyféleképpen értelmezzen vallási szimbólumokat: ld. a HVG és Ékes Ilona Mária volt fideszes képviselő esetét).

Rogán Antal a rá jellemző köz- és magánjogi elmélyültséggel hozta a közönség tudomására, hogy a Magyar Telekom részéről a Kovács Ákos dalcsinálóval kötött szponzorációs szerződés felmondása az "Alaptörvényt" sérti, mert ellentétes a véleménynyilvánítás szabadságával. Rogán szerint ez azért van, mert azt senki nem teheti meg, hogy ad pénzt, ha tetszik a vélemény és nem ad pénzt, ha nem, függetlenül az érvényben lévő szerződéstől.

Tekintsünk most el attól, hogy mely párt részéről érkezik a véleménynyilvánítás szabadságáért aggódó felszólalás, nézzük a nyilatkozat érdemét.

A nyilatkozat ugyanis azt sugallja, hogy "a pénzre" mindenkinek alanyi joga van egy magáncégtől, amelynek kötelessége a művészek szponzorálása. Ez természetesen nincs így: a magáncégek (jelenleg még) szabadon dönthetik el, kit részesítenek szponzorációban. Aki nem részesül a szponzorációban, annak természetesen nem sérül a véleménynyilvánítási szabadsága, hiszen a véleményének kifejtése nem a szponzoráció által válik szabaddá.

A szponzorációs szerződésnek itt mindössze annyi jelentősége van, hogy ha aszerint érvénytelen a felmondás, akkor Kovács Ákos természetesen bíróság előtt keresheti az igazát. Aki azonban látott már szponzorációs szerződést közelről, az pontosan tudja, hogy azok alaposan körülbástyázzák a szponzor érdekeit, hiszen létrejöttük célja nem csak a szponzorált támogatása (Rogán Antal valószínűleg ezt nem érti), hanem a szponzor imázsának építése is, ezért tartalmaznak olyan feltételeket, amelyek fennállása esetén (vagy akár indokolás nélkül) a szponzor felmondással élhet. Nem tudom, Rogán Antal honnan veszi, hogy a Telekom lépése független lenne a szerződéstől.

Mindezek szempontjából nem Kovács Ákos nyilatkozatának a tartalma bír jelentőséggel, bár sokan hivatkoztak egyrészt arra, hogy a tőle idézett mondatot kiragadták a szövegkörnyezetéből (bárki, aki megtekinti a videót, maga is meg tudja állapítani, hogy ez nem igaz).

Jelentősége akkor lesz, ha egy másik visszatérő érvet vizsgálunk meg: eszerint ma a liberális, egyenjogúság-párti, a Conchita Wurstot piedesztálra állító vélemény lényegében olyannyira egyeduralkodó, hogy a "hagyományos" értékvilág tulajdonképpen kisebbségbe szorul és már külön bátorság kell a képviseletéhez. Márpedig e szerint az elnyomott vélemény szerint igenis szabad beszélni arról, hogy a nő élethivatása az anyaság, ezért a nőnek "nem az a dolga", hogy ugyanannyit keressen mint a férfi (merthogy ez már az egyébként helyes emancipáció túlburjánzása lenne).

Ezen érvelés több alapfeltételezést is tartalmaz:

• van egy olyan értékvilág, amely szerint az anyaságról mint női élethivatásról nem szabad beszélni;
• ez az értékvilág többségbe jutott;
• ez az értékvilág liberális;
• ez az értékvilág egyenjogúság-párti;
• ez az értékvilág Conchita Wurstot isteníti.

Nézzük sorban. Lehet, hogy van ilyen értékvilág is, de az a valószínűbb, hogy az anyaságról nem gondolkodik senki végletekben: az általam ismert legtöbb ember számára az anyaság csodája simán összeegyeztethető bármilyen más élethivatással. Én mindenesetre empirikus adatok hiányában nem merném kijelenteni, hogy egy ilyen végletes értékvilág többségbe jutott volna. 

A liberalizmust illetően hihetetlen sötétség uralkodik a fejekben, amennyiben ezen érvelés képviselői rendszerint azonosítják a liberalizmust a homoszexuálisok számára egyenlő jogokat követelő mozgalmakkal. A liberalizmus természetesen több ennél (nagyjából úgy foglalható össze, hogy mindenki szabadon törekedhet a saját boldogságára, mindaddig, amíg mások ugyanezen jogát nem sérti). Az egyenjogúság természetesen a liberálisok fontos törekvése: hitvallásuk szerint ugyanis minden ember születésénél fogva egyenlő, ezért mindenkinek például nemtől függetlenül ugyanolyan joga van úgy keresni a boldogságot, ahogy akarja, anélkül, hogy ebben őt korlátoznák. E szempontból annak, hogy ki hogyan képzeli el az életét, hogyan tudja összeegyeztetni az anyaságot például a karrierjével, az érvelésbeli összemosás ellenére rendkívül kevés köze van a homoszexuálisok törekvéséhez arra, hogy párjukkal magánjogi értelemben családként legyenek elismerve. Amely törekvés természetesen - az erről szóló mítosszal ellentétben - nem jelenti, hogy szerencsétlen elnyomott konzervatívok számára bárki kötelezővé óhajtana tenni bármit.

Éppen Kovács Ákos volt az, aki a nők "dolgáról" beszélt, ekként adva hangot a véleményének. És e jogát természetesen senki nem vonja kétségbe, sőt ez a joga azt követően is fennáll majd, hogy a szponzorációja megszűnt, mert a nézeteivel szponzora nem tud azonosulni, hisz ugyanis a minden embert megillető veleszületett szabadságban és méltóságban, s az ezt bármilyen formában megkérdőjelező nyilatkozatokat nem tartja összeegyeztethetőnek értékvilágával. A lehetőség tehát, hogy Kovács Ákos a nézeteit dalban, újságcikkben vagy a tévében előadja, nem csorbul, véleménynyilvánítási szabadsága tehát éppolyan sértetlen, mint Rogán Antalé, függetlenül attól, hogy utóbbival ki milyen szívesen áll szóba.

Egy diktatúra építőkövei

Az én közfelháborodásom a rendszernek magának szól: az egyre inkább korlátok nélküli hatalomnak, amely most éppen a netadóval próbálkozott, de ez végül is mindegy.

A legszembetűnőbb hatalmi cselekvés, amely egy diktatúrára törekvő rendszert jellemez, az alkotmányos korlátok kiiktatása, illetve az erre irányuló kísérlet. Ebből az elmúlt több mint négy évben láttunk nem is egyet.

Az Alkotmánybíróság intézményes jelentőségét nem lehet túlbecsülni: ez az a szerv, amely a mindenkori többséget figyelmeztetni hivatott arra, hogy (főleg kétharmados) többségének birtokában nem tehet meg bármit, tekintettel kell lennie a kisebbség alapvető jogaira is. Kézenfekvő volt tehát, hogy az Orbán-hatalom ezen intézménnyel kezdje a nagytakarítást: kezdődött az alkotmánybírók megválasztásának szabályaiból a konszenzuskényszer eltörlésével, majd folytatódott (politikai válaszként a 98 %-os különadó megsemmisítésére) az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével (adótörvényeket gyakorlatilag nem vizsgálhat), illetve az indítvány előterjesztésére vonatkozó szabályok módosításával. Ez utóbbi jelentőségét is folyton hangsúlyozni kell: jelenleg ugyanis nem bárki, hanem csak az érintett kérhet alkotmányos normakontrollt, mégpedig utólag: először meg kell várnia, hogy az alkotmányos sérelem bekövetkezzék, s csak ezt követően fordulhat az Alkotmánybírósághoz.

Mindezt kiegészítette az Alkotmánybíróság személyi összetételének alig burkoltan a kormány szolgálatába állítása: két kormánypárti képviselő is közvetlenül a parlamenti padsorokból ült át abba a testületbe, amelynek feladata a mindenkori többség kontrollja lenne.

Bár a bíróságok az egyedi ügyek szintjén jelenleg még heroikus küzdelmet vívnak a túlélésért, és csak akkor kénytelenek (többnyire) a kormánypárti akarat előtt meghajolni, amikor a törvény lényegében megírja magát az ítéletet (ld. a devizahiteles pereket), a törekvés e hatalmi ág esetében is nyilvánvaló volt: máskülönben legalább kósza gondolatként megfordult volna kormánypárti fejekben, hogy talán Handó Tünde mellett számos más bíró is alkalmas volna a bírósági szervezet vezetésére, függetlenül attól, hogy semmilyen családjogi kapcsolat nem fűzi egy kormánypárti képviselőhöz sem.

Szintén kevéssé kell magyarázni, miért hat rombolólag az intézményes garanciákba vetett bizalomra, ha az Országgyűlés pénzügyi ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket olyan ember vezeti, aki előző nap még kormánypárti képviselő volt.

A legfőbb intézményes korlát a hatalommal szemben azonban maga a választás, nem véletlen tehát, hogy a kormánypárt a kétharmados többség birtokában nekiment ennek is. Az első kísérlet a választójog gyakorlásának megnehezítésére a választási regisztráció volt, amit még az Alkotmánybíróság semmisített meg (tegyük hozzá: Áder János indítványára, bár az ő működése szempontjából ez az indítvány inkább kivételnek tekinthető). A második kísérlet (amely az elsőhöz hasonlóan a választók tényleges aktivitásáról rendelkezésre álló adatokból indult ki) a győzteskompenzáció mechanizmusa a választási törvényben: a győztesre leadott szavazatok alapján a győztesnek is jár kompenzációs szavazat, ennek következményeként lényegében többet érnek, mint a vesztesre adott szavazatok.

Az intézményes korlátok gyengülése esetén is a hatalom politikai korlátját biztosítaná a nyilvánosság, az Orbán-rendszer első dolgai egyike volt ezért a sajtószabadság megnyirbálására tett kísérlet az új médiaszabályozással, amelyet az Alkotmánybíróság többé-kevésbé elhárított, megsemmisítve például azt a rendelkezést, amely szerint a médiahatóságnak hatásköre van a nyomtatott és internetes tartalmak felett is.

Ezzel párhuzamosan zajlott azonban a Klubrádió kálváriája, amelynek során a kézivezérelt médiahatóság ameddig csak lehetett, ignorálta a jogerős bírósági ítéleteket, és mondvacsinált okokat talált ki arra, hogy azok végrehajtását elszabotálja. Legújabban az RTL-Klub vívta ki a kormánypárt haragját, amely a büntető mértékű adóban ölt testet, nem is tagadottan a kritikus hírszolgáltatás miatt. Az internetes adatforgalom megadóztatása is beleillett volna (beleillik) abba a törekvésbe, hogy a magyar ember ne független forrásokból, hanem lehetőleg a közszervilis médiumokból tájékozódjék.

A kínai delegáció látogatása alkalmával ízelítőt kaphattunk abból, hogy a hatalom szükség esetén a gyülekezési jogot is kész korlátozni, és még csak arra sem törekszik, hogy a látszatra ügyeljen. Maga Orbán Viktor mondta a Parlamentben 2011 júniusában, hogy Magyarország szabad ország, „nem kívánjuk megakadályozni egyetlen külföldi látogatással kapcsolatban szerveződött tüntetés vagy demonstráció létrejöttét sem.” Ugyanakkor „elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak”. Azaz: „Véleménykifejezés van, botrány, balhé nincs”.

A gyülekezési jog tartalmi alapú korlátozása a kezdő diktatúrák kedvelt eszköze.

Akárcsak a védelem jogainak korlátozása a büntetőeljárásban, amelyre a kormánypárt szintén 2011-ben tett kísérletet, s amelyet szintén az Alkotmánybíróság hárított el (a médiaügyben meghozott határozattal egy napon). Az ekkor még javában dúló csontvázkeresés jegyében megalkotott „kiemelt jelentőségű ügyek” kategóriája arra lett volna jó, hogy ezen ügyekben sajátos, jellemzően a gyanúsított és a védő jogait korlátozó szabályok érvényesüljenek. Ilyen lett volna, hogy az ügyész tetszőleges (nyilván barátinak tartott) bíróság előtt emeljen vádat, vagy hogy a kiemelt ügyekben hosszabb legyen a bírói végzés nélküli őrizet, mint általában, s ezen időtartam egy részében a védő és a terhelt egyáltalán ne érintkezhessen egymással. Nem nehéz észrevenni ezekben a szabályokban a terhelt megtörésére irányuló törekvést, amely a szabályozás szintjén jogállamokban nem szokás (de felvilágosultabb országokban a mindennapi gyakorlatban sem). Ráadásul pont abban az ügycsoportban, amely nem titkoltan át van szőve politikai motivációkkal, amelyben ezért még nagyobb jelentőségük van a garanciális elemeknek.

Természetes az is, hogy egy ilyen hatalom, amikor az intézményes garanciákat amennyire csak lehet, kiiktatta, múlhatatlan étvággyal alattvalói magántulajdonára tör. Eleve gyanakvással tekint mindenre, ami magán, és ami tőle független, de még jobb, ha megteremti magának a lehetőséget, hogy amit megkíván, azt elvegye. Erre példa a kisajátítási törvény módosítása, amely szerint ha a kormány egy beruházást kiemelt jelentőségűnek nyilvánít, akkor az annak helyéül kiszemelt ingatlan kisajátítása esetében nem kell mérlegelni a közérdek és a magántulajdon szentsége egymáshoz való viszonyát.

A példák még nyilván hosszan sorolhatók a trafikoktól kezdve a földügyeken át a különadókig, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem feltétlenül kell ahhoz netadó vagy korrupció, hogy az ember utálja ezt a rendszert.

Az esélyegyenlőség téves értelmezése

Súlyosan jogsértő a Nemzeti Választási Bizottság azon határozata, amely szerint egy nem közszolgálati szerkesztőség ne választhatná meg szabadon, kit hív meg választási vitára és kit nem. A határozat vagy az esélyegyenlőség fogalmának alapvető félreértése, vagy egyszerű igazodás a hatalom elvárásához.

A Nemzeti Választási Bizottság jogsértőnek minősítette, hogy a Népszabadság és az ATV önként szervezett választási vitáira nem hívta meg a Jobbik képviselőit. A bizottság szerint ezzel a két szerkesztőség megsértette a választási eljárási törvénynek az esélyegyenlőségre vonatkozó előírását.

Ez azonban súlyos tévedés.

A választási eljárási törvény szerint az esélyegyenlőségnek a választási eljárásban, ezen belül a kampánytevékenység során kell érvényesülnie.

A kampánytevékenység fogalmába azonban a sajtó által szervezett vita nem értendő bele. A törvény szerint kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek célja a választói akarat befolyásolása. Ennek eszközei többek között a plakát, a jelölő szervezet vagy jelölt által történő közvetlen megkeresés, a  politikai reklám és a választási gyűlés.

E meghatározásból nyilvánvaló, hogy kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek során vagy a jelölő szervezet maga kezdeményez olyan cselekményeket, amelyek célja a választói akarat befolyásolása, vagy a választói akarat befolyásolása valamely meghatározott jelölő szervezet érdekében történik.

Egy nem közszolgálati szerkesztőség által szervezett vita esetében azonban a szerkesztőség célja nem a választói akarat befolyásolása, hanem a jelölő szervezetek álláspontjainak összevetése, ígéreteik komolyan vehetőségének ellenőrzése, ezáltal pedig a választók tájékoztatása. Alapvető különbség áll fenn tehát a jelölő szervezetek tevékenysége és a sajtó tevékenysége között: míg a jelölő szervezetek a saját álláspontjukat kívánják népszerűsíteni, addig a sajtó tájékoztatja a közönségét arról, melyik szervezetnek mely kérdésben mi az álláspontja.

A sajtóra a választási eljárási törvény abban a vonatkozásban rendeli alkalmazni az esélyegyenlőség követelményét, hogy a politikai reklámok közzétételére irányuló szerződéseket minden jelölő szervezetre nézve egyenlő feltételekkel kell megkötni.

Ez élesen elkülönítendő a szerkesztőség tájékoztató tevékenységétől, amelynek része lehet az egyes álláspontok vita formájában való ütköztetése is (amint az elég gyakran meg is történik például a „Vita”, „Pro és Kontra” vagy hasonló című rovatokban), s ezek szereplőinek kiválogatása a sajtó kizárólagos joga és szabadsága.

Ha tehát egy szerkesztőség úgy dönt, hogy nácikkal nem áll szóba, akkor ezzel a cselekményével nem sérti a választási eljárás esélyegyenlőségre vonatkozó előírását, hanem él azzal a szabadságával, amelynek a választási esélyegyenlőség nem mércéje, és amelyet ezért egy jogállamnak kötelessége elismernie és tiszteletben tartania.

Talán éppen a Nemzeti Választási Bizottságnak kellene a saját szemében a gerendát észrevennie, ahelyett, hogy a sajtószabadságot korlátozná. Az inkriminált határozat indokolásának végén ugyanis ez olvasható: „A Nemzeti Választási Bizottság hangsúlyozza továbbá, hogy a kifogásban megfogalmazott magatartás nem csak azt jelenti, hogy a műsorszolgáltató nem kívánja biztosítani a jelölő szervezetek esélyegyenlőségét az adott műsorokban, hanem annak a bizonyítéka is, hogy április 1. és 5. napja közötti 5 adást magába foglaló választási témájú műsorfolyamában egyáltalán nem kívánja az esélyegyenlőséget biztosítani.” Túlságosan erős a gyanú, hogy egy ilyen (kérelem és törvényi felhatalmazás nélkül, tényállás-tisztázás nélkül, a jövőre nézve merőben okszerűtlen levont következtetés útján kimondott) verdikt a jelenlegi hatalom iránti buzgó szervilizmus terméke, különösen annak fényében, hogy a kormány által közzétett önreklámok jogellenességét nem ez a testület, hanem a bíróság mondta ki.