AB-indítvány a médiatörvényről

Íme egy kezdeti, nem hivatalos verziója az új médiatörvény alkotmányellenességéről szóló beadványnak:

A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi ... törvény (a továbbiakban: új Médiatv.) valamint a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) egyes rendelkezései az alábbiak szerint alkotmányellenesek, ezért indítványozom azoknak a kihirdetésükre visszamenő hatállyal történő megsemmisítését.

1. Az új Médiatv. személyi hatályának megfogalmazása egyrészről jogbizonytalanságot okoz, mert (különösen az internetes tartalmak esetében) nem szabályozza egyértelműen, hogy mely tartalmakat kell a törvény hatálya alá tartozónak tekinteni, másrészről - minthogy bármely olyan internetes tartalom, amely tájékoztatást, szórakoztatást vagy oktatást szolgál, továbbá amelynek gazdasági jelentősége van, a törvény hatálya alá tartozhat - ennyiben ellentétes a nemzetközi kötelezettségekkel is: a vonatkozó 2010/13/EU irányelv kifejezetten kizárja az alanyi hatályából a magáncélú honlapokat, sőt még a nyomtatott lapok internetes kiadását is. Európai uniós jogalkotási kötelezettség hiányában viszont a nyomtatott lapok és az audiovizuális szolgáltatásnak nem minősülő internetes tartalmakra vonatkozóan mind a bejelentési kötelezettség, mind a szolgáltatások tartalmi milyenségére vonatkozó jogi kötelezettségek, mind pedig ezek megsértésének szankcionálása szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát.
2. Az új Médiatv. 13. §-a az Országgyűlés bizottságainak üléséről csak "szükség szerint" teszi lehetővé a zártláncú televíziós közvetítést. E rendelkezés ellentétes a véleménynyilvánítás alapjogával, mert a jogalkalmazó esetleges, ilymódon az önkényességet is magában hordozó döntésétől teszi függővé, hogy egy bizottsági ülésen történtekről a nyilvánosság értesül-e. A nyilvánosságnak kell abban a helyzetben lennie, hogy eldönthesse, a bizottsági ülésen elhangzottak számára jelentősek-e.
3. Az új Médiatv. 42. § (1) bekezdésének ci)-cl) pontjai olyan tartalmi jegyek bejelentésének kötelezettségét írják elő a bejelentés alapján nyújtható (tehát nem földfelszíni frekvencián nyújtott) lineáris médiaszolgáltatásokra, amelyek indokolatlan adminisztrációs kötelezettséget írnak elő, ezáltal indokolatlanul korlátozzák az önrendelkezési jogot. Ebben a körben ráadásul a nyilvántartásból való törlés mint szankció [a 42. § (7) bekezdésének f) pontja] egyben a bejelentési kötelezettséget de facto engedélyezési kötelezettséggé teszi, ami ellentétes a sajtó szabadságával.
4. Az új Médiatv. 44. §-a médiaszolgáltatási díjat ír elő a nem földfelszíni frekvenciákat használó médiaszolgáltatókra is (ideértve az internetes lineáris szolgáltatókat). Ez szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtószabadság gyakorlását, mert nincs olyan véges számú erőforrás, amellyel való gazdálkodás szükségessé tenné a szolgáltatás nyújtásának díjfizetéshez kötését. A díj ilyen módon tartalmát tekintve adó, amelyet viszont törvénynek kellene előírnia, ehelyett a díjat a Médiatanács határozza meg, ami ellentétes a jogállamiság alapelvével is.
5. Az új Médiatv. 182. § c) pontja alapján a Médiatanács felügyeli az Smtv. 13-20. §-ainak betartását. Az Smtv. 13-20. §-ai azonban olyan fogalmakat használnak (így különösen a jelentőséggel bíró esemény, a hiteles, gyors és pontos tájékoztatás, az öncélú és sérelmes bemutatás, a közösségek nyílt vagy burkolt megsértése), amelyek tartalma nem meghatározott, a két törvény így úgy rendel hatósági felügyelet alá és úgy szankcionál magatartásokat, hogy a tilalmazott magatartások előre nem ismerhetők meg, a hatóság eljárása nem kiszámítható, ezért magába foglalja az önkényes jogalkalmazás lehetőségét, így ellentétes a jogállamisággal és a sajtó, illetve a véleménynyilvánítás szabadságával.
6. Az Smtv. a személyhez fűződő jogok védelmét is felsorolja, így azt az új Médiatv. 182. § c) pontja a hatóság által hivatalból vizsgálandó tárgykörök közé utalja, ami ellentétes az emberi méltóság jogából levezethető önrendelkezési joggal, így szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát. E rendelkezés ráadásul sérti a hatalmi ágak szétválasztásának a jogállamiságból fakadó alkotmányos elvét, továbbá az Alkotmánynak a jogok érvényesítését bírósági hatáskörbe utaló 50. §-át és 57. § (1) bekezdését.
7. Az új Médiatv. 181. §-a szerint a kiegyensúlyozottság és a tárgyilagosság követelményének megsértése esetén (még ott is, ahol ez indokolt: a földfelszíni frekvenciák körében) a jogsértés megállapítását nem csak az érintett, hanem bárki kezdeményezheti, ami szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát, mert ellentétes az emberi méltóság jogából levezethető önrendelkezési joggal.
8. Az új Médiatv. 155. § (7) bekezdése szerint a tanú akkor is köteles vallomást tenni, ha nem kapott felmentést a titoktartás alól: ez szükségtelenül és aránytalanul korlátozza az információs önrendelkezés jogát.
9. Az új Médiatv. 156. § szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a tulajdonhoz való jogot azzal, hogy az eljárási bírságokat a jogsértések tárgyi súlyához képest aránytalanul magas felső határral állapítja meg. Az önálló bírósági jogorvoslat lehetőségét csak jogszabálysértés esetére teremti meg azok esetében is, akik az ügyben nem minősülnek ügyfélnek, ami ellentétes az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerinti jogorvoslathoz való joggal, tekintettel arra, hogy a bírság összegszerűsége kizárólag hatósági mérlegelés kérdése.
10. Az új Médiatv. 185-189. §-ai szerinti szankciókkal szemben is csak jogszabálysértés esetén van helye jogorvoslatnak, miközben a keresetnek a végrehajtásra főszabályként nincs halasztó hatálya. Maga a szankció ugyanakkor mérlegelési kérdés, a törvény tehát indokolatlanul korlátozza a jogorvoslathoz való jogot, miközben a bírói jogorvoslat hatékonyságát zárja ki azzal, hogy a keresetnek nincs halasztó hatálya Ez egyrészről (a bírságok esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a tulajdonhoz való jogot, másrészről (a hatóság által közzétenni rendelt közlemények esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, harmadrészt (a közzétenni elmulasztott közlemények miatt az érintett internetes oldal továbbítását felfüggeszteni köteles közvetítő szolgáltatók esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák a szolgáltatók önrendelkezési jogát, továbbá a véleménynyilvánításhoz fűződő jogot.

Budapest, 2010. december 27. Tisztelettel:

Dr. Nehéz-Posony Márton

A mi hibánk is

A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására vonatkozó hajlamunk gyökereit itt kell keresnünk, a rendszerváltozás utáni jogtörténetben, amelynek során a korlátozás visszalopakodása két esetben szocialista kormányok regnálásához köthető, bár kivette a részét a jóból az Alkotmánybíróság is.

Kezdődött azzal, hogy az Alkotmánybíróság az azóta méltán tananyaggá vált 36/1994-es határozatában megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértését büntető tényállást a Büntető törvénykönyvből. A bűncselekmény a hivatalos személy vagy rajta keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas tény állításával, híresztelésével vagy ilyenre utaló kifejezés használatával volt elkövethető. Az Alkotmánybíróság annak rendje és módja szerint megállapította, hogy a közügyek megvitathatósága, a demokratikus nyilvánosság miatt a hivatalos személyek büntethetősége nem hogy nem lehet súlyosabb a magánszemélyekénél, de éppenséggel többet kell tűrniük a bírálatból is, mint egy átlagpolgárnak. Ez a határozat azóta sok olyan perben szolgált az alperesként eljáró sajtószervek, illetve a keresetet elutasító bíróságok részéről az érvelés alapjaként, amelyben felperesi oldalon valamely hivatalosság az őt ért bírálatot kifogásolta.

Igen ám, de volt ennek a határozatnak egy olyan pontja, amely nem lett bővebben kifejtve, viszont tartalmát tekintve tökéletesen ellentétes a határozat lényegével. Ez pedig az, hogy "alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények elbírálásának különbözősége, azaz ilyen esetben a büntetőeljárás közvádas formájának fenntartása". A kérdésnek azért volt jelentősége, mert az eljárás alapja az érintett szerv vezetőjének feljelentése volt (hivatalból tehát nem indulhatott), ebből következően az ilyen ügyekben a vádat - a hagyományos rágalmazási és becsületsértési ügyekkel szemben - nem a sértett mint magánvádló, hanem az ügyész mint közvádló képviselte.

Az alkotmánybírósági határozat azt nem fejti ki, miért nem kifogásolható alkotmányosan, hogy a hivatalos személy sérelmére elkövetett rágalmazás esetében a vádat közvádló képviseli, ami nyilvánvalóan fokozza a vádképviselet hatékonyságát a magánvádlóéhoz képest, ennyiben tehát megkülönböztetett védelmet eredményez ugyanazon tényállás esetén a hivatalos személy számára. Ez a ki nem fejtett mondat alkalmas volt ugyanakkor arra, hogy az 1998-ban elfogadott új Büntetőeljárási törvény kimondja: "A becsületsértés és a rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt, vagy hatóság sérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el". A törvény indokolása nem hagy kétséget afelől, hogy a rendelkezést éppen az alkotmánybírósági határozat lényege indokolta:  "Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI.24.) AB. határozatával megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bûncselekményét. Ezt követõen a hatóságok, az ügyészség vagy a bíróság, illetve ezek tagjai sérelmére a hivatalos eljárásuk alatt elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt is csak magánvádas eljárásban volt lehetõség eljárni. Az Alkotmánybíróság határozatában is kifejtettek szerint az nem ütközik az Alkotmány rendelkezéseivel, ha az ilyen cselekmények miatt az eljárás közvádra indul. A mai rendelkezések szerint a hivatalos eljárásában megsértett bíró, ügyész vagy más hivatalos személy általában nem indít olyan büntetõpert, ahol a vádat is neki kell képviselnie, sok esetben azonban nem kívánatos, hogy az ilyen cselekmények büntetõjogi következmény nélkül maradjanak." A szándék tehát az Alkotmánybíróság határozatának lényegével szembemenve a hivatalos személyek fokozottabb becsületvédelmének megvalósítása volt. Érdemes rögzíteni, hogy a törvényjavaslat előadója dr. Vastagh Pál, a Horn-kormány igazságügyi minisztere volt.

Az Alkotmánybíróság meglehetősen vitatható indokolással utasította el az önkényuralmi jelképek használatát tiltó Btk.-tényállás alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat. Lényegében a történelmi helyzettel (a rendszerváltozás közelségével) indokolta, miért korlátozható bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás szabadsága. "Az Alkotmány a demokratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluralizmust, az emberi méltóságot, s egyben az Alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására, kizárólagos birtoklására irányul [Alkotmány 2. § (3) bekezdés]. A Btk. 269/B. §-a olyan szimbólumok terjesztését, nagy nyilvánosság előtti használatát és közszemlére tételét rendeli büntetni, amelyek politikai diktatúrák jelképei voltak; e diktatúrák tömegesen követtek el törvénytelenségeket, sértették meg az alapvető emberi jogokat. (...) A múltban sérelmet elszenvedett emberekben és ezek különféle közösségeiben a jelképeknek a Btk. 269/B. §-ában tiltott használata méltán fenyegetettség-érzetet, konkrét tapasztalatokon alapuló félelmet ébreszthet, hiszen a jelképek a totalitárius eszmékhez kapcsolódó embertelenségek megismétlődésének rémét keltik fel." A jogelvek állandóságával szemben tehát a konkrét sérelmek történeti ténye legitimálta a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását.

A korlátozás szándéka természetesen már az első Fidesz-kormánytól sem volt idegen (finoman fogalmazva), s ez a Lex Répássyban öltött testet. Rögzítsük, hogy éppenséggel a szocialista rokonszenvvel nem vádolható Mádl Ferenc köztársasági elnök volt az, akin szerint a válaszadás kötelezővé tétele alkotmányellenes, s ezért előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, amely aztán helyt is adott indítványának.

A jogfejlődés eddigi csúcspontjaként az előző parlament szocialista javaslatra fogadta el a Btk. kiegészítését a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása bűntettével. Eredetileg a javaslat persze a holokauszttagadás büntethetőségét célozta: tipikus reakciójaként egy olyan politikai erőnek, amely sem érvekkel, sem intézkedésekkel nem képes megfékezni az újnácikat, s azt reméli, hogy a büntetőjogi tiltás majd elvégzi helyette ezt a feladatot. Ez az a törvénymódosítás, amely megnyitotta az utat az előtt, hogy a vélemények immár a tartalmuk (nem pedig a kifejezésmódjuk) alapján lesznek büntethetők, szembemenve két alkotmányos alapelvvel: (1) a véleménynyilvánítás szabadsága mindenkit a véleményének érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül illet meg; (2) a tudomány kérdéseiben kizárólag a tudomány művelői illetékesek, az állami büntetőhatalom tehát nem. Másként megfogalmazva: ha most büntetjük a holokauszt tagadását, akkor holnap büntethetjük az inkvizíció tagadását is.

S mindezzel meg is ágyaztunk annak, hogy a december 21-én elfogadott médiatörvény ne az utolsó lépés legyen a sorban: semmi nem akadályozza meg a kétharmados hatalmat abban, hogy külön törvényt alkosson akár a köztársasági elnök, akár a miniszterelnök személyének büntetőjogi védelméről, megtiltva ebben nemcsak a becsmérlést, de a kritikát is, megteremtse egy XXI. századi felségsértés törvényi tényállását. Az elvi alapok megvannak hozzá, mindig is megvoltak.

Miért ne mindjárt törvényt?

Immár a hatalmi ágak, a jogalkotó és a jogalkalmazó hatalom elválasztásának elvét tagadja a médiahatóság rendeletalkotási jogáról szóló Rogán-javaslat, amelynek indokolásából egyetlen szó sem felel meg a valóságnak.

Az persze igaz, hogy a szabályozás módja nem példa nélküli, hiszen januártól a legutóbbi alkotmánymódosítás alapján a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete is alkothat rendeletet, de ez természetesen csak az általa felügyelt intézmények körére terjed ki. A példa azonban nem egészen pontos, hiszen a korábbi jogalkotási törvény a Magyar Nemzeti Bankot is feljogosította rendelkezés kiadására, amelyek hatálya a pénzügyi intézményekre terjedt ki, egyéb jogalanyokra annyiban, amennyiben ezen intézmények szolgáltatásait kívánták igénybe venni (mint például egy átutalási vagy beszedési megbízás esetében).
Fennáll-e tehát bármilyen olyan ok, amely indokolná, hogy a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság mint jogalkalmazó szerv egyben jogalkotóvá is váljon?
A felügyelt intézmények oldaláról ez az ok nem áll fenn. Ellentétben ugyanis az MNB, illetve a PSZÁF által felügyelt intézményekkel, amelyek működése, számvitele, rendszeres adatszolgáltatási kötelezettsége a legapróbb részletekig szabályozott (a prudencia érdekében), a sajtószervek működése (még az új médiatörvény tervezett szabályai szerint is) elvileg a szabad szellemi tevékenységen alapul. Nincs tehát olyan, a működésben rejlő ok, amely a felügyelő szerv speciális, ágazati jogalkotási szerepét indokolná.
A törvényjavaslat indokolása persze álságosan azzal magyarázza az elképzelést, hogy azok a piaci körülmények, amelyek a hatósági díjakat befolyásolják, olyan gyorsan változnak, hogy azok törvényi szinten nem rögzíthetők. Ez több okból sem felel meg a valóságnak. Egyrészt a gyors törvényalkotás manapság nem tekinthető megoldatlannak. Másrészt a díjszámítás módját elegendő egyszer úgy rögzíteni a törvényben, hogy az korlátlan időre alkalmazható legyen.
A legszebb azonban az a mélységes aggódás, amely az indokolásból a hatóság függetlensége iránt kiolvasható. "A Hatóság függetlensége és autonómiája megköveteli, hogy az efféle szabályokat ne kormányrendelet vagy miniszteri rendelet tartalmazza." Vegyük észre azt a dicséretes önkorlátozást, amellyel a jogállam iránt amúgy is oly elkötelezett Fidesz meg kívánja őrizni a függetlenségét egy olyan intézménynek, amely kizárólag a saját képére jött létre. Más kérdés, hogy ha a hatóság teljes függetlensége a cél, akkor miért nem mindjárt törvényalkotói joggal ruházzák fel.
Felmerülhet persze, hogy a javaslat talán tényleg csak a hatósági díjak körében tenné lehetővé a rendeletalkotást Szalai Annamáriának. Ez azonban magából a szövegből nem derül ki. Hogy ez szándékos, arra viszont az új médiatörvény tervezetének ismeretében alappal következtethetünk, s ez tulajdonképpen megnyugtató. Ennek a tervezetnek a bírálói ugyanis általában arra hivatkoznak, hogy az gumiszabályokat tartalmaz. Nos, eljön az idő, amikor NMHH-rendelet mondja meg, mi a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás, Szalai Annamária s. k. aláírásával.

Rémeket látok

Mi lesz itt? Eljut-e az Orbán-kormány intézkedései folytán kialakuló elégedetlenség egy olyan pontig, ahonnan nincs visszaút? Egyáltalán kialakul-e ez az elégedetlenség? Kezdeményei vannak (tüntetések a nyugdíjpénztárak ügyében, az Alkotmánybíróság védelmében, a közalkalmazottak védelmében, stb.), de egyelőre nem látható, ezek mennyire lesznek tartósak és mennyire mozgósítanak nagy tömegeket.
Három lehetőséget látok, egyik sem túl szívderítő.

Első lehetőség:

A ma még elégedetlenkedőket (akik elsősorban a magánnyugdíjpénztári megtakarításaik elrablását, a 98 %-os különadót, az egyéb adóváltozásokat és az indokolás nélküli kirúgás lehetőségét sérelmezik) a kormány osztogató politikával lekenyerezi. Maradnak tehát a belvárosi értelmiségiek, akik - mint magam is - alapvetően az Alkotmánybíróság hatáskörének csorbítását, illetve a véleménnyilvánítás szabadságának felszámolását tartjuk a legjelentősebb támadásnak a jogállamiság ellen, de ezzel kétségtelenül nem tudnak tömegeket megmozgatni. Az osztogatás rövid távon stabilizálja a Fidesz népszerűségét, középtávon azonban már csak a világgazdaság jelentős felgyorsulása tenné fenntarthatóvá, mert a finanszírozási igénye egyébként agyonnyomná a gazdaságot. A probléma tehát csak átmenetileg lenne kezelve.

Második lehetőség:

Az előzőhöz valamelyest hasonló verzióban a tiltakozások folytatódnak, de a tiltakozók lelkesedése nem növekszik, inkább alábbhagy, és a meglévő egzisztencia féltése további osztogatás nélkül is meggondolásra készteti az elégedetlenkedőket. A tiltkozók tehát lassan hazamennek, a jogállamiság hívei pedig lassan belenyugodnak a 70-es, 80-as évek puha diktatúrájához hasonló rendszer kiépülésébe. (Apám mondogatta 2002 táján, hogy azért nem örülne az Orbán-kormány újrázásának, mert akkor megint jönne egy "rendszer", amiből már volt elég. Hát most megkaptuk, ő viszont ezt már nem érhette meg.)

Harmadik lehetőség:

Ha azonban már rövid távon érzékelhetők lesznek az intézkedések negatív hatásai, az elégedetlenség állandósulhat, ami a tiltakozóhullám erősödéséhez vezethet. Ebben a verzióban a szakszervezetek, civil szervezetek, az egyetemisták (ismét) folyamatosan, sőt talán egyre intenzívebben napirenden tarthatják a sérelmezett ügyeket.
Gondoljuk végig, mi minden történhet ebben a helyzetben.
A szakszervezetek például azt látják, hogy a követeléseiket elmondták eddig az utcán, de nem történt érdemben semmi. Logikus lépés részükről a tiltakozás fenyegető jellegének eggyel magasabb fokra emelése. Útlezárások szervezése például, vagy éppen sztrájkoké.
Ebben a helyzetben a kormány két kézenfekvő választás előtt állna: vagy enged a követeléseknek, ami arcvesztéssel járna, vagy maga is kitart. Utóbbihoz muníciót ad a kétharmados többség, s nagy lesz a kísértés azt használni is (amint történt az az Alkotmánybíróság esetében). Logikus lépés lesz tehát az Alkotmány módosításával korlátozni akár a sztrájkjogot, akár a gyülekezési jogot. És akkor mi lesz itt?

Sajtó a prés alatt

Felvilágosult polgári demokráciákban elfogadhatatlan mértékben, kiszámíthatatlan módon telepedne rá a "médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról" szóló törvény, ha az eredeti előterjesztésnek megfelelően fogadja el az Országgyűlés. Bár a tervezetet sokan elemezték már, az alábbiakban talán olyan rendelkezéseket is sikerül kiemelnem, amelyek eddig nem kaptak elegendő hangsúlyt.

Az új médiatörvénynek keresztelt jogalkotási termék szándékai szerint mindazokat az igazgatási szabályokat, amelyek jelenleg a rádió- és televízióműsor-szolgáltatókra irányadók az 1996-os médiatörvény alapján, kiterjesztené a nyomtatott sajtóra és az internetes hírportálokra is (az, hogy a törvény hatóköre az interneten meddig terjed, eleve borítékolhatóan számos értelmezési vitát okoz majd). Lényege tehát, hogy mindazoknak a tartalmi követelményeknek a megsértése miatt, amelyek betartása a rádiók és a televíziók számára kötelező, ezentúl a kormány közvetlen irányítása alatt álló médiahatóság a nyomtatott és az internetes sajtó esetében is eljár majd, ennek eredményeként pedig példátlanul (és indokolatlanul) szigorú szankciókat alkalmaz.
Ami a tartalmi követelményeket illeti, azokat a szerényen médiaalkotmánynak hívott, a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 13-20. §-ai tartalmazzák. Emlékeztetőül: már ez a törvény is nagy vihart kavart, amikor tájékoztatási kötelezettséget írt volna elő például a blogokra is, amely végül a szakmai vitát követően került ki a végleges szövegből.
A tájékoztatási kötelezettség így a médiatartalom-szolgáltatók "összességét" terheli, de "a tájékoztatási tevékenységet végző lineáris és lekérhető médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen,  tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan tájékoztatni."
További kötelezettségként írja elő a médiaalkotmány az emberi méltóság tiszteletben tartását, amint teszi ezt az Alkotmány és például a Polgári törvénykönyv is.

Hasonlóképpen nevesített kötelezettség a kisebbségek, "bármely többség" (ez utóbbi még szintén megér egy alkotmánybírósági beadványt), az egyházak vagy vallási csoportok elleni gyűlöletkeltéstől való tartózkodás, sőt ezeket "megsérteni" is tilos. A médiatartalom-szolgáltatók kötelesek emellett a magánéletet és a személyhez fűződő jogokat tiszteletben tartani, a nyilatkozat közzétételéhez való hozzájárulással pedig nem élhetnek vissza. A médiaalkotmány tartalmazza a kiskorúak védelmével, illetve a reklámkorlátokkal és -tilalmakkal kapcsolatos rendelkezéseket is.

Mindezen kötelezettségek megsértésének vizsgálata tehát immár a hírközlési és médiahatóság hatáskörébe is (!) tartozna. Ez lényegében azt jelenti, hogy az olyan jogsérelmek esetében, amelyek valakinek a személyiségi jogának a megsértésében nyilvánulnak meg, a hatóság akár hivatalból is eljárhat, mégpedig közigazgatási eljárási szabályok szerint (ld. lejjebb), holott az - immár halottnak tekinthető - hagyományos jogfelfogás (ideértve az Alkotmánybíróság gyakorlatát is) ezek az igények tipikusan személyhez kötöttek, az emberi méltóságból levezethető rendelkezési jog folytán csak az érintett személy által érvényesíthetőek, és bírósági hatáskörbe tartoznak. (A javaslat nem szünteti meg a bírói jogérvényesítés lehetőségét, csak behozza mellé a közigazgatási eljárásét.)

Ennek az eljárásnak az alapját egy bárki által megtehető bejelentés is képezheti, amelyben a bejelentő egy "médiaigazgatásra vonatkozó szabály" megsértését állítja. Nem kötelező tehát érintettnek lenni az adott kérdésben, szemben azzal, amit jelenleg előír a médiatörvény: a tájékoztatás kiegyensúlyozatlansága miatt ma az fordulhat a Panaszbizottsághoz, aki az adott kérdésben érdekelt, vagy a kifejezésre nem jutott álláspontot képviseli.

A bejelentést követően a hatóság (pontosabban a Médiatanács) mérlegeli, hogy megindítja-e az eljárást. Hogy milyen szempontok szerint mérlegeli, az a javaslatból nem derül ki.

Foglaljuk össze, mit tudunk eddig: a hatóság előtt bárki bejelentést tehet, hogy szerinte például a Népszava vagy a Magyar Hírlap nem kellően kiegyensúlyozottan tájékoztatott egy jelentős közéleti eseményről, és ezt ő sérelmezi. S noha a nyomtatott és az internetes sajtó esetében nem áll fenn az az ok, mégpedig a frekvenciák szűkössége, amely indokolhatja egy igazgatási szerv felügyeletét a rádiók és a tévék felett, az új javaslat alapján a hatóság feladatának tekintheti, hogy a kiegyensúlyozottságon esett csorbát kiküszöbölje.
Mi történik tehát, ha megindítja az eljárást? Mindenekelőtt a tényállást kell tetrmészetesen tisztáznia. Ebben jut jelentőséghez az a tény, hogy itt nem egy, a felperes által uralt peres eljárásról, hanem a közigazgatási hatóság által uralt közigazgatási eljárásról van szó. A tényállás tisztázása körében ugyanis a javaslat olyan széleskörű adatgyűjtésre tartalmaz felhatalmazást, amely polgári perben szinte elképzelhetetlen. A hatóság ugyanis lényegében bárkitől, a tetszése szerinti csoportosításban adatszolgáltatást kérhet, sőt a tanúként kihallgatott személyeket nem illeti meg mentesség azon az alapon sem, hogy nem kaptak felmentést az üzleti titok megtartásának kötelezettsége alól. Mindezt a javaslat azzal kényszeríti ki, hogy rendkívül magas összegű (huszonötezertől huszonötmillió forintig, magánszemély esetében tízezertől egymillió forintig terjedő) eljárási bírság kiszabását teszi lehetővé azzal szemben, aki a hatóság felhívásának nem tesz eleget. Felmerül a kérdés, indokolt-e ez a szigor a nyomtatott és az internetes sajtó esetében, amikor ezek kiegyensúlyozottságát a piac kellőképpen meg tudja ítélni (aki szerint például a Magyar Hírlap vagy a Népszava elfogult - van ilyen? -, egyszerűen nem veszi meg), illetve az olyan jogok érvényesítése esetében, amelyeket az érintettnek személyesen indokolt érvényesítenie.

A tényállás tisztázását követően a javaslat egy érdekes megoldással teszi lehetővé az ügy békés elintézését: egyeztetést kezdeményezhet, s hogy megédesítse ezt az érintettek számára, mindjárt közzé is teszi döntésének tervezetét. Álláspontját tehát lényegében megelőlegezi az előtt, hogy az ügyet érdemi határozattal lezárná. A közzétett tervezetre ráadásul bárki (!) észrevételt tehet, mintha csak számos népi ülnök véleményét kívánná figyelembe vétetni a tervezet.

Az alkalmazható jogkövetkezmények között a legsúlyosabb természetesen a bírság, amely többmilliós nagyságrendben az érintett szolgáltató vezető tisztségviselőjével szemben is kiszabható, illetve a tartalomszolgáltatási jogosultság de facto megvonása.

A médiatanács határozatával szemben a javaslat szerint közigazgatási úton nem lesz helye fellebbezésnek, ami azért érdekes, mert a tanács alapvetően mérlegelési körbe tartozó kérdésekben dönt (akárcsak egy bíróság tenné). Határozatát így csak jogszabálysértésre hivatkozással lehet bíróság előtt keresettel támadni. A keresetnek  azonban a bírság esetén nemcsak hogy halasztó hatálya nincs (főszabályként jelenleg sincs), de még csak nem is kérhető a végrehajtás felfüggesztése, illetve az ilyen kérelmet a bíróságnak hivatalból, érdemi mérlegelés nélkül el kell utasítania. Felesleges részletezni, hogy ez mivel járhat.

Azon túlmenően, hogy a médiatanács a más uniós tagállamokban letelepedett tartalom-szolgáltatókkal szemben is felléphet, a javaslat megteremti a hatóság által kifogásolt internetes orgánumok tulajdonképpeni lekapcsolásának lehetőségét is. Előírja ugyanis, hogy a marasztalt internetes portálokat a közvetítő szolgáltatók a továbbiakban nem terjeszthetik, ha pedig ezt a tilalmat megszegik, maguk is komoly bírságra számíthatnak.

Mindez, mint tudjuk, a sajtó szabadságát és sokszínűségét szolgálja. A Nyugatnak üzenjük, tessék rólunk példát venni.

Azt hiszem, ezt az őrült ámokfutást már nem lehet azzal elintézni, amivel manapság szokás, hogy ez még mindig jobb, mint ami az elmúlt nyolc évben történt. Nem jobb. Még csak össze sem hasonlítható.