A mi hibánk is

A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására vonatkozó hajlamunk gyökereit itt kell keresnünk, a rendszerváltozás utáni jogtörténetben, amelynek során a korlátozás visszalopakodása két esetben szocialista kormányok regnálásához köthető, bár kivette a részét a jóból az Alkotmánybíróság is.

Kezdődött azzal, hogy az Alkotmánybíróság az azóta méltán tananyaggá vált 36/1994-es határozatában megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértését büntető tényállást a Büntető törvénykönyvből. A bűncselekmény a hivatalos személy vagy rajta keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas tény állításával, híresztelésével vagy ilyenre utaló kifejezés használatával volt elkövethető. Az Alkotmánybíróság annak rendje és módja szerint megállapította, hogy a közügyek megvitathatósága, a demokratikus nyilvánosság miatt a hivatalos személyek büntethetősége nem hogy nem lehet súlyosabb a magánszemélyekénél, de éppenséggel többet kell tűrniük a bírálatból is, mint egy átlagpolgárnak. Ez a határozat azóta sok olyan perben szolgált az alperesként eljáró sajtószervek, illetve a keresetet elutasító bíróságok részéről az érvelés alapjaként, amelyben felperesi oldalon valamely hivatalosság az őt ért bírálatot kifogásolta.

Igen ám, de volt ennek a határozatnak egy olyan pontja, amely nem lett bővebben kifejtve, viszont tartalmát tekintve tökéletesen ellentétes a határozat lényegével. Ez pedig az, hogy "alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények elbírálásának különbözősége, azaz ilyen esetben a büntetőeljárás közvádas formájának fenntartása". A kérdésnek azért volt jelentősége, mert az eljárás alapja az érintett szerv vezetőjének feljelentése volt (hivatalból tehát nem indulhatott), ebből következően az ilyen ügyekben a vádat - a hagyományos rágalmazási és becsületsértési ügyekkel szemben - nem a sértett mint magánvádló, hanem az ügyész mint közvádló képviselte.

Az alkotmánybírósági határozat azt nem fejti ki, miért nem kifogásolható alkotmányosan, hogy a hivatalos személy sérelmére elkövetett rágalmazás esetében a vádat közvádló képviseli, ami nyilvánvalóan fokozza a vádképviselet hatékonyságát a magánvádlóéhoz képest, ennyiben tehát megkülönböztetett védelmet eredményez ugyanazon tényállás esetén a hivatalos személy számára. Ez a ki nem fejtett mondat alkalmas volt ugyanakkor arra, hogy az 1998-ban elfogadott új Büntetőeljárási törvény kimondja: "A becsületsértés és a rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt, vagy hatóság sérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el". A törvény indokolása nem hagy kétséget afelől, hogy a rendelkezést éppen az alkotmánybírósági határozat lényege indokolta:  "Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI.24.) AB. határozatával megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bûncselekményét. Ezt követõen a hatóságok, az ügyészség vagy a bíróság, illetve ezek tagjai sérelmére a hivatalos eljárásuk alatt elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt is csak magánvádas eljárásban volt lehetõség eljárni. Az Alkotmánybíróság határozatában is kifejtettek szerint az nem ütközik az Alkotmány rendelkezéseivel, ha az ilyen cselekmények miatt az eljárás közvádra indul. A mai rendelkezések szerint a hivatalos eljárásában megsértett bíró, ügyész vagy más hivatalos személy általában nem indít olyan büntetõpert, ahol a vádat is neki kell képviselnie, sok esetben azonban nem kívánatos, hogy az ilyen cselekmények büntetõjogi következmény nélkül maradjanak." A szándék tehát az Alkotmánybíróság határozatának lényegével szembemenve a hivatalos személyek fokozottabb becsületvédelmének megvalósítása volt. Érdemes rögzíteni, hogy a törvényjavaslat előadója dr. Vastagh Pál, a Horn-kormány igazságügyi minisztere volt.

Az Alkotmánybíróság meglehetősen vitatható indokolással utasította el az önkényuralmi jelképek használatát tiltó Btk.-tényállás alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat. Lényegében a történelmi helyzettel (a rendszerváltozás közelségével) indokolta, miért korlátozható bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás szabadsága. "Az Alkotmány a demokratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluralizmust, az emberi méltóságot, s egyben az Alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására, kizárólagos birtoklására irányul [Alkotmány 2. § (3) bekezdés]. A Btk. 269/B. §-a olyan szimbólumok terjesztését, nagy nyilvánosság előtti használatát és közszemlére tételét rendeli büntetni, amelyek politikai diktatúrák jelképei voltak; e diktatúrák tömegesen követtek el törvénytelenségeket, sértették meg az alapvető emberi jogokat. (...) A múltban sérelmet elszenvedett emberekben és ezek különféle közösségeiben a jelképeknek a Btk. 269/B. §-ában tiltott használata méltán fenyegetettség-érzetet, konkrét tapasztalatokon alapuló félelmet ébreszthet, hiszen a jelképek a totalitárius eszmékhez kapcsolódó embertelenségek megismétlődésének rémét keltik fel." A jogelvek állandóságával szemben tehát a konkrét sérelmek történeti ténye legitimálta a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását.

A korlátozás szándéka természetesen már az első Fidesz-kormánytól sem volt idegen (finoman fogalmazva), s ez a Lex Répássyban öltött testet. Rögzítsük, hogy éppenséggel a szocialista rokonszenvvel nem vádolható Mádl Ferenc köztársasági elnök volt az, akin szerint a válaszadás kötelezővé tétele alkotmányellenes, s ezért előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, amely aztán helyt is adott indítványának.

A jogfejlődés eddigi csúcspontjaként az előző parlament szocialista javaslatra fogadta el a Btk. kiegészítését a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása bűntettével. Eredetileg a javaslat persze a holokauszttagadás büntethetőségét célozta: tipikus reakciójaként egy olyan politikai erőnek, amely sem érvekkel, sem intézkedésekkel nem képes megfékezni az újnácikat, s azt reméli, hogy a büntetőjogi tiltás majd elvégzi helyette ezt a feladatot. Ez az a törvénymódosítás, amely megnyitotta az utat az előtt, hogy a vélemények immár a tartalmuk (nem pedig a kifejezésmódjuk) alapján lesznek büntethetők, szembemenve két alkotmányos alapelvvel: (1) a véleménynyilvánítás szabadsága mindenkit a véleményének érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül illet meg; (2) a tudomány kérdéseiben kizárólag a tudomány művelői illetékesek, az állami büntetőhatalom tehát nem. Másként megfogalmazva: ha most büntetjük a holokauszt tagadását, akkor holnap büntethetjük az inkvizíció tagadását is.

S mindezzel meg is ágyaztunk annak, hogy a december 21-én elfogadott médiatörvény ne az utolsó lépés legyen a sorban: semmi nem akadályozza meg a kétharmados hatalmat abban, hogy külön törvényt alkosson akár a köztársasági elnök, akár a miniszterelnök személyének büntetőjogi védelméről, megtiltva ebben nemcsak a becsmérlést, de a kritikát is, megteremtse egy XXI. századi felségsértés törvényi tényállását. Az elvi alapok megvannak hozzá, mindig is megvoltak.