Sajtó a prés alatt

Felvilágosult polgári demokráciákban elfogadhatatlan mértékben, kiszámíthatatlan módon telepedne rá a "médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról" szóló törvény, ha az eredeti előterjesztésnek megfelelően fogadja el az Országgyűlés. Bár a tervezetet sokan elemezték már, az alábbiakban talán olyan rendelkezéseket is sikerül kiemelnem, amelyek eddig nem kaptak elegendő hangsúlyt.

Az új médiatörvénynek keresztelt jogalkotási termék szándékai szerint mindazokat az igazgatási szabályokat, amelyek jelenleg a rádió- és televízióműsor-szolgáltatókra irányadók az 1996-os médiatörvény alapján, kiterjesztené a nyomtatott sajtóra és az internetes hírportálokra is (az, hogy a törvény hatóköre az interneten meddig terjed, eleve borítékolhatóan számos értelmezési vitát okoz majd). Lényege tehát, hogy mindazoknak a tartalmi követelményeknek a megsértése miatt, amelyek betartása a rádiók és a televíziók számára kötelező, ezentúl a kormány közvetlen irányítása alatt álló médiahatóság a nyomtatott és az internetes sajtó esetében is eljár majd, ennek eredményeként pedig példátlanul (és indokolatlanul) szigorú szankciókat alkalmaz.
Ami a tartalmi követelményeket illeti, azokat a szerényen médiaalkotmánynak hívott, a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 13-20. §-ai tartalmazzák. Emlékeztetőül: már ez a törvény is nagy vihart kavart, amikor tájékoztatási kötelezettséget írt volna elő például a blogokra is, amely végül a szakmai vitát követően került ki a végleges szövegből.
A tájékoztatási kötelezettség így a médiatartalom-szolgáltatók "összességét" terheli, de "a tájékoztatási tevékenységet végző lineáris és lekérhető médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen,  tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan tájékoztatni."
További kötelezettségként írja elő a médiaalkotmány az emberi méltóság tiszteletben tartását, amint teszi ezt az Alkotmány és például a Polgári törvénykönyv is.

Hasonlóképpen nevesített kötelezettség a kisebbségek, "bármely többség" (ez utóbbi még szintén megér egy alkotmánybírósági beadványt), az egyházak vagy vallási csoportok elleni gyűlöletkeltéstől való tartózkodás, sőt ezeket "megsérteni" is tilos. A médiatartalom-szolgáltatók kötelesek emellett a magánéletet és a személyhez fűződő jogokat tiszteletben tartani, a nyilatkozat közzétételéhez való hozzájárulással pedig nem élhetnek vissza. A médiaalkotmány tartalmazza a kiskorúak védelmével, illetve a reklámkorlátokkal és -tilalmakkal kapcsolatos rendelkezéseket is.

Mindezen kötelezettségek megsértésének vizsgálata tehát immár a hírközlési és médiahatóság hatáskörébe is (!) tartozna. Ez lényegében azt jelenti, hogy az olyan jogsérelmek esetében, amelyek valakinek a személyiségi jogának a megsértésében nyilvánulnak meg, a hatóság akár hivatalból is eljárhat, mégpedig közigazgatási eljárási szabályok szerint (ld. lejjebb), holott az - immár halottnak tekinthető - hagyományos jogfelfogás (ideértve az Alkotmánybíróság gyakorlatát is) ezek az igények tipikusan személyhez kötöttek, az emberi méltóságból levezethető rendelkezési jog folytán csak az érintett személy által érvényesíthetőek, és bírósági hatáskörbe tartoznak. (A javaslat nem szünteti meg a bírói jogérvényesítés lehetőségét, csak behozza mellé a közigazgatási eljárásét.)

Ennek az eljárásnak az alapját egy bárki által megtehető bejelentés is képezheti, amelyben a bejelentő egy "médiaigazgatásra vonatkozó szabály" megsértését állítja. Nem kötelező tehát érintettnek lenni az adott kérdésben, szemben azzal, amit jelenleg előír a médiatörvény: a tájékoztatás kiegyensúlyozatlansága miatt ma az fordulhat a Panaszbizottsághoz, aki az adott kérdésben érdekelt, vagy a kifejezésre nem jutott álláspontot képviseli.

A bejelentést követően a hatóság (pontosabban a Médiatanács) mérlegeli, hogy megindítja-e az eljárást. Hogy milyen szempontok szerint mérlegeli, az a javaslatból nem derül ki.

Foglaljuk össze, mit tudunk eddig: a hatóság előtt bárki bejelentést tehet, hogy szerinte például a Népszava vagy a Magyar Hírlap nem kellően kiegyensúlyozottan tájékoztatott egy jelentős közéleti eseményről, és ezt ő sérelmezi. S noha a nyomtatott és az internetes sajtó esetében nem áll fenn az az ok, mégpedig a frekvenciák szűkössége, amely indokolhatja egy igazgatási szerv felügyeletét a rádiók és a tévék felett, az új javaslat alapján a hatóság feladatának tekintheti, hogy a kiegyensúlyozottságon esett csorbát kiküszöbölje.
Mi történik tehát, ha megindítja az eljárást? Mindenekelőtt a tényállást kell tetrmészetesen tisztáznia. Ebben jut jelentőséghez az a tény, hogy itt nem egy, a felperes által uralt peres eljárásról, hanem a közigazgatási hatóság által uralt közigazgatási eljárásról van szó. A tényállás tisztázása körében ugyanis a javaslat olyan széleskörű adatgyűjtésre tartalmaz felhatalmazást, amely polgári perben szinte elképzelhetetlen. A hatóság ugyanis lényegében bárkitől, a tetszése szerinti csoportosításban adatszolgáltatást kérhet, sőt a tanúként kihallgatott személyeket nem illeti meg mentesség azon az alapon sem, hogy nem kaptak felmentést az üzleti titok megtartásának kötelezettsége alól. Mindezt a javaslat azzal kényszeríti ki, hogy rendkívül magas összegű (huszonötezertől huszonötmillió forintig, magánszemély esetében tízezertől egymillió forintig terjedő) eljárási bírság kiszabását teszi lehetővé azzal szemben, aki a hatóság felhívásának nem tesz eleget. Felmerül a kérdés, indokolt-e ez a szigor a nyomtatott és az internetes sajtó esetében, amikor ezek kiegyensúlyozottságát a piac kellőképpen meg tudja ítélni (aki szerint például a Magyar Hírlap vagy a Népszava elfogult - van ilyen? -, egyszerűen nem veszi meg), illetve az olyan jogok érvényesítése esetében, amelyeket az érintettnek személyesen indokolt érvényesítenie.

A tényállás tisztázását követően a javaslat egy érdekes megoldással teszi lehetővé az ügy békés elintézését: egyeztetést kezdeményezhet, s hogy megédesítse ezt az érintettek számára, mindjárt közzé is teszi döntésének tervezetét. Álláspontját tehát lényegében megelőlegezi az előtt, hogy az ügyet érdemi határozattal lezárná. A közzétett tervezetre ráadásul bárki (!) észrevételt tehet, mintha csak számos népi ülnök véleményét kívánná figyelembe vétetni a tervezet.

Az alkalmazható jogkövetkezmények között a legsúlyosabb természetesen a bírság, amely többmilliós nagyságrendben az érintett szolgáltató vezető tisztségviselőjével szemben is kiszabható, illetve a tartalomszolgáltatási jogosultság de facto megvonása.

A médiatanács határozatával szemben a javaslat szerint közigazgatási úton nem lesz helye fellebbezésnek, ami azért érdekes, mert a tanács alapvetően mérlegelési körbe tartozó kérdésekben dönt (akárcsak egy bíróság tenné). Határozatát így csak jogszabálysértésre hivatkozással lehet bíróság előtt keresettel támadni. A keresetnek  azonban a bírság esetén nemcsak hogy halasztó hatálya nincs (főszabályként jelenleg sincs), de még csak nem is kérhető a végrehajtás felfüggesztése, illetve az ilyen kérelmet a bíróságnak hivatalból, érdemi mérlegelés nélkül el kell utasítania. Felesleges részletezni, hogy ez mivel járhat.

Azon túlmenően, hogy a médiatanács a más uniós tagállamokban letelepedett tartalom-szolgáltatókkal szemben is felléphet, a javaslat megteremti a hatóság által kifogásolt internetes orgánumok tulajdonképpeni lekapcsolásának lehetőségét is. Előírja ugyanis, hogy a marasztalt internetes portálokat a közvetítő szolgáltatók a továbbiakban nem terjeszthetik, ha pedig ezt a tilalmat megszegik, maguk is komoly bírságra számíthatnak.

Mindez, mint tudjuk, a sajtó szabadságát és sokszínűségét szolgálja. A Nyugatnak üzenjük, tessék rólunk példát venni.

Azt hiszem, ezt az őrült ámokfutást már nem lehet azzal elintézni, amivel manapság szokás, hogy ez még mindig jobb, mint ami az elmúlt nyolc évben történt. Nem jobb. Még csak össze sem hasonlítható.