Az én
közfelháborodásom a rendszernek magának szól: az egyre inkább korlátok nélküli
hatalomnak, amely most éppen a netadóval próbálkozott, de ez végül is mindegy.
A legszembetűnőbb
hatalmi cselekvés, amely egy diktatúrára törekvő rendszert jellemez, az
alkotmányos korlátok kiiktatása, illetve az erre irányuló kísérlet. Ebből az
elmúlt több mint négy évben láttunk nem is egyet.
Az
Alkotmánybíróság intézményes jelentőségét nem lehet túlbecsülni: ez az a szerv,
amely a mindenkori többséget figyelmeztetni hivatott arra, hogy (főleg
kétharmados) többségének birtokában nem tehet meg bármit, tekintettel kell
lennie a kisebbség alapvető jogaira is. Kézenfekvő volt tehát, hogy az
Orbán-hatalom ezen intézménnyel kezdje a nagytakarítást: kezdődött az
alkotmánybírók megválasztásának szabályaiból a konszenzuskényszer eltörlésével,
majd folytatódott (politikai válaszként a 98 %-os különadó megsemmisítésére) az
Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével (adótörvényeket gyakorlatilag nem
vizsgálhat), illetve az indítvány előterjesztésére vonatkozó szabályok
módosításával. Ez utóbbi jelentőségét is folyton hangsúlyozni kell: jelenleg
ugyanis nem bárki, hanem csak az érintett kérhet alkotmányos normakontrollt,
mégpedig utólag: először meg kell várnia, hogy az alkotmányos sérelem
bekövetkezzék, s csak ezt követően fordulhat az Alkotmánybírósághoz.
Mindezt
kiegészítette az Alkotmánybíróság személyi összetételének alig burkoltan a
kormány szolgálatába állítása: két kormánypárti képviselő is közvetlenül a
parlamenti padsorokból ült át abba a testületbe, amelynek feladata a mindenkori
többség kontrollja lenne.
Bár a bíróságok
az egyedi ügyek szintjén jelenleg még heroikus küzdelmet vívnak a túlélésért,
és csak akkor kénytelenek (többnyire) a kormánypárti akarat előtt meghajolni,
amikor a törvény lényegében megírja magát az ítéletet (ld. a devizahiteles
pereket), a törekvés e hatalmi ág esetében is nyilvánvaló volt: máskülönben
legalább kósza gondolatként megfordult volna kormánypárti fejekben, hogy talán
Handó Tünde mellett számos más bíró is alkalmas volna a bírósági szervezet
vezetésére, függetlenül attól, hogy semmilyen családjogi kapcsolat nem fűzi egy
kormánypárti képviselőhöz sem.
Szintén kevéssé
kell magyarázni, miért hat rombolólag az intézményes garanciákba vetett
bizalomra, ha az Országgyűlés pénzügyi ellenőrző szervét, az Állami
Számvevőszéket olyan ember vezeti, aki előző nap még kormánypárti képviselő
volt.
A legfőbb
intézményes korlát a hatalommal szemben azonban maga a választás, nem véletlen
tehát, hogy a kormánypárt a kétharmados többség birtokában nekiment ennek is.
Az első kísérlet a választójog gyakorlásának megnehezítésére a választási
regisztráció volt, amit még az Alkotmánybíróság semmisített meg (tegyük hozzá: Áder
János indítványára, bár az ő működése szempontjából ez az indítvány inkább
kivételnek tekinthető). A második kísérlet (amely az elsőhöz hasonlóan a
választók tényleges aktivitásáról rendelkezésre álló adatokból indult ki) a
győzteskompenzáció mechanizmusa a választási törvényben: a győztesre leadott
szavazatok alapján a győztesnek is jár kompenzációs szavazat, ennek következményeként
lényegében többet érnek, mint a vesztesre adott szavazatok.
Az intézményes
korlátok gyengülése esetén is a hatalom politikai korlátját biztosítaná a
nyilvánosság, az Orbán-rendszer első dolgai egyike volt ezért a sajtószabadság
megnyirbálására tett kísérlet az új médiaszabályozással, amelyet az Alkotmánybíróság
többé-kevésbé elhárított, megsemmisítve például azt a rendelkezést, amely
szerint a médiahatóságnak hatásköre van a nyomtatott és internetes tartalmak
felett is.
Ezzel
párhuzamosan zajlott azonban a Klubrádió kálváriája, amelynek során a
kézivezérelt médiahatóság ameddig csak lehetett, ignorálta a jogerős bírósági
ítéleteket, és mondvacsinált okokat talált ki arra, hogy azok végrehajtását
elszabotálja. Legújabban az RTL-Klub vívta ki a kormánypárt haragját, amely a
büntető mértékű adóban ölt testet, nem is tagadottan a kritikus hírszolgáltatás
miatt. Az internetes adatforgalom megadóztatása is beleillett volna (beleillik)
abba a törekvésbe, hogy a magyar ember ne független forrásokból, hanem
lehetőleg a közszervilis médiumokból tájékozódjék.
A kínai delegáció
látogatása alkalmával ízelítőt kaphattunk abból, hogy a hatalom szükség esetén
a gyülekezési jogot is kész korlátozni, és még csak arra sem törekszik, hogy a
látszatra ügyeljen. Maga Orbán Viktor mondta a Parlamentben 2011 júniusában,
hogy Magyarország szabad ország, „nem kívánjuk megakadályozni egyetlen külföldi
látogatással kapcsolatban szerveződött tüntetés vagy demonstráció létrejöttét
sem.” Ugyanakkor „elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat
az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten,
mindig is fel fogunk lépni az
olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek
megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz
kapcsolódnak”. Azaz: „Véleménykifejezés van, botrány, balhé nincs”.
A gyülekezési jog
tartalmi alapú korlátozása a kezdő diktatúrák kedvelt eszköze.
Akárcsak a
védelem jogainak korlátozása a büntetőeljárásban, amelyre a kormánypárt szintén
2011-ben tett kísérletet, s amelyet szintén az Alkotmánybíróság hárított el (a
médiaügyben meghozott határozattal egy napon). Az ekkor még javában dúló
csontvázkeresés jegyében megalkotott „kiemelt jelentőségű ügyek” kategóriája
arra lett volna jó, hogy ezen ügyekben sajátos, jellemzően a gyanúsított és a
védő jogait korlátozó szabályok érvényesüljenek. Ilyen lett volna, hogy az
ügyész tetszőleges (nyilván barátinak tartott) bíróság előtt emeljen vádat,
vagy hogy a kiemelt ügyekben hosszabb legyen a bírói végzés nélküli őrizet,
mint általában, s ezen időtartam egy részében a védő és a terhelt egyáltalán ne
érintkezhessen egymással. Nem nehéz észrevenni ezekben a szabályokban a terhelt
megtörésére irányuló törekvést, amely a szabályozás szintjén jogállamokban nem
szokás (de felvilágosultabb országokban a mindennapi gyakorlatban sem).
Ráadásul pont abban az ügycsoportban, amely nem titkoltan át van szőve
politikai motivációkkal, amelyben ezért még nagyobb jelentőségük van a
garanciális elemeknek.
Természetes az is,
hogy egy ilyen hatalom, amikor az intézményes garanciákat amennyire csak lehet,
kiiktatta, múlhatatlan étvággyal alattvalói magántulajdonára tör. Eleve
gyanakvással tekint mindenre, ami magán, és ami tőle független, de még jobb, ha
megteremti magának a lehetőséget, hogy amit megkíván, azt elvegye. Erre példa a
kisajátítási törvény módosítása, amely szerint ha a kormány egy beruházást
kiemelt jelentőségűnek nyilvánít, akkor az annak helyéül kiszemelt ingatlan
kisajátítása esetében nem kell mérlegelni a közérdek és a magántulajdon szentsége
egymáshoz való viszonyát.
A példák még nyilván hosszan sorolhatók a trafikoktól kezdve a földügyeken át a különadókig, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem feltétlenül kell ahhoz netadó vagy korrupció, hogy az ember utálja ezt a rendszert.
