Egy diktatúra építőkövei

Az én közfelháborodásom a rendszernek magának szól: az egyre inkább korlátok nélküli hatalomnak, amely most éppen a netadóval próbálkozott, de ez végül is mindegy.

A legszembetűnőbb hatalmi cselekvés, amely egy diktatúrára törekvő rendszert jellemez, az alkotmányos korlátok kiiktatása, illetve az erre irányuló kísérlet. Ebből az elmúlt több mint négy évben láttunk nem is egyet.

Az Alkotmánybíróság intézményes jelentőségét nem lehet túlbecsülni: ez az a szerv, amely a mindenkori többséget figyelmeztetni hivatott arra, hogy (főleg kétharmados) többségének birtokában nem tehet meg bármit, tekintettel kell lennie a kisebbség alapvető jogaira is. Kézenfekvő volt tehát, hogy az Orbán-hatalom ezen intézménnyel kezdje a nagytakarítást: kezdődött az alkotmánybírók megválasztásának szabályaiból a konszenzuskényszer eltörlésével, majd folytatódott (politikai válaszként a 98 %-os különadó megsemmisítésére) az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével (adótörvényeket gyakorlatilag nem vizsgálhat), illetve az indítvány előterjesztésére vonatkozó szabályok módosításával. Ez utóbbi jelentőségét is folyton hangsúlyozni kell: jelenleg ugyanis nem bárki, hanem csak az érintett kérhet alkotmányos normakontrollt, mégpedig utólag: először meg kell várnia, hogy az alkotmányos sérelem bekövetkezzék, s csak ezt követően fordulhat az Alkotmánybírósághoz.

Mindezt kiegészítette az Alkotmánybíróság személyi összetételének alig burkoltan a kormány szolgálatába állítása: két kormánypárti képviselő is közvetlenül a parlamenti padsorokból ült át abba a testületbe, amelynek feladata a mindenkori többség kontrollja lenne.

Bár a bíróságok az egyedi ügyek szintjén jelenleg még heroikus küzdelmet vívnak a túlélésért, és csak akkor kénytelenek (többnyire) a kormánypárti akarat előtt meghajolni, amikor a törvény lényegében megírja magát az ítéletet (ld. a devizahiteles pereket), a törekvés e hatalmi ág esetében is nyilvánvaló volt: máskülönben legalább kósza gondolatként megfordult volna kormánypárti fejekben, hogy talán Handó Tünde mellett számos más bíró is alkalmas volna a bírósági szervezet vezetésére, függetlenül attól, hogy semmilyen családjogi kapcsolat nem fűzi egy kormánypárti képviselőhöz sem.

Szintén kevéssé kell magyarázni, miért hat rombolólag az intézményes garanciákba vetett bizalomra, ha az Országgyűlés pénzügyi ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket olyan ember vezeti, aki előző nap még kormánypárti képviselő volt.

A legfőbb intézményes korlát a hatalommal szemben azonban maga a választás, nem véletlen tehát, hogy a kormánypárt a kétharmados többség birtokában nekiment ennek is. Az első kísérlet a választójog gyakorlásának megnehezítésére a választási regisztráció volt, amit még az Alkotmánybíróság semmisített meg (tegyük hozzá: Áder János indítványára, bár az ő működése szempontjából ez az indítvány inkább kivételnek tekinthető). A második kísérlet (amely az elsőhöz hasonlóan a választók tényleges aktivitásáról rendelkezésre álló adatokból indult ki) a győzteskompenzáció mechanizmusa a választási törvényben: a győztesre leadott szavazatok alapján a győztesnek is jár kompenzációs szavazat, ennek következményeként lényegében többet érnek, mint a vesztesre adott szavazatok.

Az intézményes korlátok gyengülése esetén is a hatalom politikai korlátját biztosítaná a nyilvánosság, az Orbán-rendszer első dolgai egyike volt ezért a sajtószabadság megnyirbálására tett kísérlet az új médiaszabályozással, amelyet az Alkotmánybíróság többé-kevésbé elhárított, megsemmisítve például azt a rendelkezést, amely szerint a médiahatóságnak hatásköre van a nyomtatott és internetes tartalmak felett is.

Ezzel párhuzamosan zajlott azonban a Klubrádió kálváriája, amelynek során a kézivezérelt médiahatóság ameddig csak lehetett, ignorálta a jogerős bírósági ítéleteket, és mondvacsinált okokat talált ki arra, hogy azok végrehajtását elszabotálja. Legújabban az RTL-Klub vívta ki a kormánypárt haragját, amely a büntető mértékű adóban ölt testet, nem is tagadottan a kritikus hírszolgáltatás miatt. Az internetes adatforgalom megadóztatása is beleillett volna (beleillik) abba a törekvésbe, hogy a magyar ember ne független forrásokból, hanem lehetőleg a közszervilis médiumokból tájékozódjék.

A kínai delegáció látogatása alkalmával ízelítőt kaphattunk abból, hogy a hatalom szükség esetén a gyülekezési jogot is kész korlátozni, és még csak arra sem törekszik, hogy a látszatra ügyeljen. Maga Orbán Viktor mondta a Parlamentben 2011 júniusában, hogy Magyarország szabad ország, „nem kívánjuk megakadályozni egyetlen külföldi látogatással kapcsolatban szerveződött tüntetés vagy demonstráció létrejöttét sem.” Ugyanakkor „elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak”. Azaz: „Véleménykifejezés van, botrány, balhé nincs”.

A gyülekezési jog tartalmi alapú korlátozása a kezdő diktatúrák kedvelt eszköze.

Akárcsak a védelem jogainak korlátozása a büntetőeljárásban, amelyre a kormánypárt szintén 2011-ben tett kísérletet, s amelyet szintén az Alkotmánybíróság hárított el (a médiaügyben meghozott határozattal egy napon). Az ekkor még javában dúló csontvázkeresés jegyében megalkotott „kiemelt jelentőségű ügyek” kategóriája arra lett volna jó, hogy ezen ügyekben sajátos, jellemzően a gyanúsított és a védő jogait korlátozó szabályok érvényesüljenek. Ilyen lett volna, hogy az ügyész tetszőleges (nyilván barátinak tartott) bíróság előtt emeljen vádat, vagy hogy a kiemelt ügyekben hosszabb legyen a bírói végzés nélküli őrizet, mint általában, s ezen időtartam egy részében a védő és a terhelt egyáltalán ne érintkezhessen egymással. Nem nehéz észrevenni ezekben a szabályokban a terhelt megtörésére irányuló törekvést, amely a szabályozás szintjén jogállamokban nem szokás (de felvilágosultabb országokban a mindennapi gyakorlatban sem). Ráadásul pont abban az ügycsoportban, amely nem titkoltan át van szőve politikai motivációkkal, amelyben ezért még nagyobb jelentőségük van a garanciális elemeknek.

Természetes az is, hogy egy ilyen hatalom, amikor az intézményes garanciákat amennyire csak lehet, kiiktatta, múlhatatlan étvággyal alattvalói magántulajdonára tör. Eleve gyanakvással tekint mindenre, ami magán, és ami tőle független, de még jobb, ha megteremti magának a lehetőséget, hogy amit megkíván, azt elvegye. Erre példa a kisajátítási törvény módosítása, amely szerint ha a kormány egy beruházást kiemelt jelentőségűnek nyilvánít, akkor az annak helyéül kiszemelt ingatlan kisajátítása esetében nem kell mérlegelni a közérdek és a magántulajdon szentsége egymáshoz való viszonyát.

A példák még nyilván hosszan sorolhatók a trafikoktól kezdve a földügyeken át a különadókig, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem feltétlenül kell ahhoz netadó vagy korrupció, hogy az ember utálja ezt a rendszert.

Az esélyegyenlőség téves értelmezése

Súlyosan jogsértő a Nemzeti Választási Bizottság azon határozata, amely szerint egy nem közszolgálati szerkesztőség ne választhatná meg szabadon, kit hív meg választási vitára és kit nem. A határozat vagy az esélyegyenlőség fogalmának alapvető félreértése, vagy egyszerű igazodás a hatalom elvárásához.

A Nemzeti Választási Bizottság jogsértőnek minősítette, hogy a Népszabadság és az ATV önként szervezett választási vitáira nem hívta meg a Jobbik képviselőit. A bizottság szerint ezzel a két szerkesztőség megsértette a választási eljárási törvénynek az esélyegyenlőségre vonatkozó előírását.

Ez azonban súlyos tévedés.

A választási eljárási törvény szerint az esélyegyenlőségnek a választási eljárásban, ezen belül a kampánytevékenység során kell érvényesülnie.

A kampánytevékenység fogalmába azonban a sajtó által szervezett vita nem értendő bele. A törvény szerint kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek célja a választói akarat befolyásolása. Ennek eszközei többek között a plakát, a jelölő szervezet vagy jelölt által történő közvetlen megkeresés, a  politikai reklám és a választási gyűlés.

E meghatározásból nyilvánvaló, hogy kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek során vagy a jelölő szervezet maga kezdeményez olyan cselekményeket, amelyek célja a választói akarat befolyásolása, vagy a választói akarat befolyásolása valamely meghatározott jelölő szervezet érdekében történik.

Egy nem közszolgálati szerkesztőség által szervezett vita esetében azonban a szerkesztőség célja nem a választói akarat befolyásolása, hanem a jelölő szervezetek álláspontjainak összevetése, ígéreteik komolyan vehetőségének ellenőrzése, ezáltal pedig a választók tájékoztatása. Alapvető különbség áll fenn tehát a jelölő szervezetek tevékenysége és a sajtó tevékenysége között: míg a jelölő szervezetek a saját álláspontjukat kívánják népszerűsíteni, addig a sajtó tájékoztatja a közönségét arról, melyik szervezetnek mely kérdésben mi az álláspontja.

A sajtóra a választási eljárási törvény abban a vonatkozásban rendeli alkalmazni az esélyegyenlőség követelményét, hogy a politikai reklámok közzétételére irányuló szerződéseket minden jelölő szervezetre nézve egyenlő feltételekkel kell megkötni.

Ez élesen elkülönítendő a szerkesztőség tájékoztató tevékenységétől, amelynek része lehet az egyes álláspontok vita formájában való ütköztetése is (amint az elég gyakran meg is történik például a „Vita”, „Pro és Kontra” vagy hasonló című rovatokban), s ezek szereplőinek kiválogatása a sajtó kizárólagos joga és szabadsága.

Ha tehát egy szerkesztőség úgy dönt, hogy nácikkal nem áll szóba, akkor ezzel a cselekményével nem sérti a választási eljárás esélyegyenlőségre vonatkozó előírását, hanem él azzal a szabadságával, amelynek a választási esélyegyenlőség nem mércéje, és amelyet ezért egy jogállamnak kötelessége elismernie és tiszteletben tartania.

Talán éppen a Nemzeti Választási Bizottságnak kellene a saját szemében a gerendát észrevennie, ahelyett, hogy a sajtószabadságot korlátozná. Az inkriminált határozat indokolásának végén ugyanis ez olvasható: „A Nemzeti Választási Bizottság hangsúlyozza továbbá, hogy a kifogásban megfogalmazott magatartás nem csak azt jelenti, hogy a műsorszolgáltató nem kívánja biztosítani a jelölő szervezetek esélyegyenlőségét az adott műsorokban, hanem annak a bizonyítéka is, hogy április 1. és 5. napja közötti 5 adást magába foglaló választási témájú műsorfolyamában egyáltalán nem kívánja az esélyegyenlőséget biztosítani.” Túlságosan erős a gyanú, hogy egy ilyen (kérelem és törvényi felhatalmazás nélkül, tényállás-tisztázás nélkül, a jövőre nézve merőben okszerűtlen levont következtetés útján kimondott) verdikt a jelenlegi hatalom iránti buzgó szervilizmus terméke, különösen annak fényében, hogy a kormány által közzétett önreklámok jogellenességét nem ez a testület, hanem a bíróság mondta ki.