Az előzetes regisztráció alkotmányellenessége

Amint az várható volt, a kétharmados többséggel rendelkező kormánypárt a választási rendszer átszabásával folytatja a hatalma tartósítását szolgáló közjogi rombolást. Ezúttal a választók előzetes regisztrációját vették fontolóra, annak érdekében, hogy csökkentsék azoknak a választóknak az arányát, akik bizonytalanok, s ezáltal populista ígéretekkel megvehetők.
Önmagában is érdekes, hogy épp a Fidesz félti a populizmustól a választási rendszert, de itt most csak azt vizsgáljuk meg: összhangban állna-e egy ilyen rendszer az általános, egyenlő és titkos választójog alkotmányos alapelvével.
A sajtóban megjelent elképzelések szerint a választásokon választóként az vehetne részt, aki a szavazás napját megelőzően bizonyos idővel választóként regisztrálja magát. Aki tehát határidőben nem iratkozik fel a választói névjegyzékbe, nem jogosult szavazni.
A választók nyilvántartása természetesen megoldott kérdés, az előzetes regisztráció tehát a választás technikai lebonyolítását semmiben nem befolyásolja. Mindössze arra kényszeríti a választókat: fejezzék ki szándékukat, hogy ténylegesen is kívánnak-e élni választójogukkal.
A választójog a közösség tagjának az a joga, hogy a köz ügyeiben részt vegyen. Ez egyfelől magába foglalja, hogy a választó kinyilvánítsa politikai akaratát, de azt is, hogy a kinyilvánítástól tartózkodjék.
Magába foglalja ugyanakkor a választójog azt is, hogy a választó e vonatkozásban akár a szavazás napján, akár az utolsó órákban meggondolja magát. Ha tehát egészen a szavazás napján délutánig úgy gondolta, hogy nem kíván élni választójogával, a választójog egyenlősége alapján megilleti az a jog, hogy a döntését egészen a szavazás végéig megváltoztassa. Ha e döntését csak egy bizonyos határidőn belül hozhatja meg, e határidőn túl pedig már nem gyakorolhatja választójogát, akkor a választójog egyenlősége, a döntés szabadsága sérül.
Nagy biztonsággal kijelenthető tehát, hogy a választójog határidőn belüli, előzetes regisztrációhoz kötése alkotmányellenes lenne.
Tartok tőle azonban, hogy mire ez az alkotmányossági kérdés felmerül, nem lesz olyan fórum, ahol egy ilyen szabályozás megtámadható lenne, mivel addigra az Alkotmánybíróság végleg szanálja magát.
Így a magam részéről abban találok megnyugvást, hogy a Fidesz 2014-ben nem kíván populista ígéretekkel választást nyerni. Pedig választás, gondolom, lesz.

Valóban visszaállítja-e a kormány a bíróságok függetlenségét?

A bíróságok igazgatásáról szóló törvény folyamatban lévő módosítása sem változtat azon a helyzeten, hogy az Országos Bírói Hivatal elnöke lényegében egymaga jogosult bírói kinevezésekről és felmentésekről, áthelyezésekről és kirendelésekről dönteni, ami lerombolja a bíróságok függetlenségébe vetett közbizalmat.

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) határozza meg, milyen feladatokat lát el az Országos Bírói Hivatal elnöke. A 76. § (5) bekezdése szerint az OBH elnöke a személyzeti kérdésekkel kapcsolatos feladatkörében

·         kiírja a bírói álláspályázatokat,

·         javaslatot tesz a köztársasági elnöknek a bírák kinevezésére és felmentésére,

·         dönt a bíró áthelyezéséről,

·         dönt a bíró más szolgálati helyre történő kirendeléséről, ha a kirendelés nem a törvényszék és az illetékességi területén működő közigazgatási és munkaügyi bíróság, illetve járásbíróság között vagy a törvényszék illetékességi területén működő járásbíróságok között, vagy a törvényszék illetékességi területén működő közigazgatási és munkaügyi bíróság és a járásbíróságok között történik.

A bíróságok igazgatásának felügyeletét ellátó, a bírói önkormányzatiság elve alapján megválasztott Országos Bírói Tanácsról szóló 103. § nem tartalmaz olyan hatásköröket, amelyekkel az OBT az OBH elnökének a fenti jogkörök alapján meghozott döntéseit ellenőrizhetné, így például sem a bírói pályázatok kiírásában, sem azok elbírálásában nincs szerepe. Az OBT-t mindössze egy általános véleményezési és javaslattételi jog illeti meg, amely az OBH elnökét nem köti.

Megállapítható, hogy a bírák kinevezése és felmentése, továbbá a bírók áthelyezése és kirendelése körében az OBH elnökének egyszemélyi döntésével szemben jelenleg nem állnak rendelkezésre olyan jogi eszközök, amelyek egy esetleges hibás személyi döntést korrigálhatnának. Így megtörténhet, hogy az OBH elnöke javaslatára a köztársasági elnök, akinek szintén nincs érdemi felülmérlegelési lehetősége, egy politikailag bármely oldal javára nyíltan elfogult jogászt javasol bírói kinevezésre, avagy a bírák áthelyezésével vagy kirendelésével hoz létre olyan helyzetet, amelyben a pályájuk során elfogulatlanságukat évtizedek alatt bizonyító bírák nem járhatnak el a közérdeklődésre számot tartó, kiemelt ügyekben (és más ügyekben sem).

Az Európai Unió részéről megfogalmazott bírálatok hatására a kormány T/6393 számon beterjesztette a Bszi. módosításáról szóló törvényjavaslatot. Ez azonban a fent felsorolt, az OBH elnökének kezében túlzott személyi hatalmat biztosító jogi helyzeten nem változtat. Azokat a rendelkezéseket ugyanis, amelyek az OBH elnökének személyügyi hatásköreiről szólnak, nem érinti.

Ezért továbbra is alkotmányellenesnek tekinthetők az OBH elnökének hatáskörei, tekintettel arra, hogy a bírák kinevezése és felmentése, továbbá karrierjük egyéb lényeges elemeinek körében az érdemi döntés egyetlen személy kezében koncentrálódik, ami aláássa a bírák függetlenségébe és pártatlanságába vetett közbizalmat. (Ezt a közbizalmat amúgy is rontja, hogy az OBH elnöke a kormánypárt egyik meghatározó politikusának felesége.) A jogállamiság alapelve nélkülözhetetlenné teszi, hogy az állam az intézményrendszer szabályait úgy alakítsa ki, hogy azok alapján ne legyen kétséges a bírák függetlensége és pártatlansága.

Kívánatosabb lenne, ha az OBH elnöke egyedül nem lenne jogosult a fenti, a bíróságok személyzeti ügyeit érintő döntések meghozatalára, hanem döntései az OBT egyetértéséhez lennének kötve.

(A fenti írás a Jogászokkal a Demokratikus Jogállamért Egyesület állásfoglalásának tervezeteként készült.)

Holnaptól minden rendben lesz

Holnaptól minden a legnagyobb rendben. Többé nincsenek zavaró tényezők, semmi nem állhat a nemzet felemelkedése előtt.
Lehet vita nélkül elfogadni törvényeket. Kétharmadnál mi szükség van a vitára egyébként is?
Nem kell többé az Alkotmánybíróság akadékoskodásával számolni. Nem mindenki és nem akármilyen kérdésben fordulhat a "taláros testülethez". Amúgy is milyen unalmas volt már ez a zsurnalizmus! Most majd mindenki láthatja, hogy mi itt magunktól, a "Donáti utcai ítészek" nélkül is tudunk alkotmányosan kormányozni. Miért? A visszamenőleges adóztatás nem alkotmányos? Benne van az alkotmányban, beleírtuk. Az újba meg beleírtuk az MSZP kollektív bűnösségét is, végre. Mínusz a mi komcsijaink, de emiatt igazán nem lehet bírálni minket. Ebből is látszik, hogy differenciálunk. Amikor például meg akartuk adóztatni a pofátlan végkielégítéseket, a sajátjainkat kihagytuk belőle. Minek ide Alkotmánybíróság?
Megcsináltuk végre a bírósági reformot is. Mindenki tudja, hogy az OIT működésével egy csomó probléma volt. Hát most nem lesz. A bíróságok megint függetlenek lesznek. A Tünde csak jobban tudja, melyik ügyet melyik bírónak kell intéznie, nem?
Szóval holnaptól minden rendben, és bizakodhatunk a pénzügyek terén is. Egyelőre nem élünk ugyan a jegybank és a PSZÁF összevonásának lehetőségével, de ezt a lehetőséget azért teremtettük meg, hogy ne éljünk vele. Jól haladnak a tárgyalások az IMF-fel is, mert amióta hazazavartuk őket, gyakran beszélünk Skype-on, utalni meg az interneten is tudnak. Csak még a magyar érdekeket nem sikerült megértetnünk velük, de majd meglátják, hogy nem okos dolog szórakozni velünk. Kérdezzék csak meg a Hillary-től meg a José Manueltől!
Na, BÚÉK mindenkinek, hétfőtől munka van.

Az indexesek kitiltásának jogtalansága

Az éhségsztrájk és az LMP-akció mellett méltatlanul kevés visszhangot váltott ki az Országgyűlés vezetőségének állítólagos döntése, amellyel kitiltották az Index újságíróit a parlamentből, mert egy videóval szerintük megsértették az Országgyűlés tekintélyét.
A házvezetés közleménye szerint "a videó készítői már nemcsak a szabályokat, rendelkezéseket hagyták figyelmen kívül, de súlyosan megsértették az Országház és az Országgyűlés méltóságát is".
"Mindezek alapján az Országgyűlés házvezetése úgy döntött, hogy az Index.hu hírportál újságírói részére 2011. december 21-től az Országházba és a Képviselői Irodaházba parlamenti belépő nem adható ki mindaddig, amíg az Országgyűlés elnöke megfelelő garanciát nem kap arra, hogy a hírportál újságírói tiszteletben tartják az Országgyűlés méltóságát és betartják a parlamenti tudósításra vonatkozó rendelkezéseket és szabályokat" - legalábbis állítólag ezt tartalmazza a "házvezetés" közleménye.
Annak megállapítása mellett, hogy a Ház tekintélyét leginkább az ott meghozott döntések kölcsönözhetnék, érdemes rögzíteni, hogy a "házvezetés", ha így járt el, akkor alkotmánysértően járt el.
Az Alkotmány maga is garantálja az Országgyűlés üléseinek nyilvánosságát, s ebben nem lesz különbség január 1-től sem. A Házszabály 41. § (3) bekezdése szerint pedig az ülés rendjének megzavarása esetén az elnök a hallgatóságot vagy annak egy részét az ülésről kiutasíthatja.
Ezen túlmenően - a zárt ülés elrendelését kivéve - a nyilvánosság korlátozására jogszabály nem ad lehetőséget. A házvezetésnek nincs tehát felhatalmazása arra, hogy szerkesztőségeket vagy azok tagjait generális jelleggel eltiltson az ülések látogatásától, vagy azt feltételhez kösse, még kevésbé arra, hogy a Ház tekintélyére hivatkozással tegye ezt. Kiutasítani csak egyedi esetekben, az ülés megzavarása esetén jogosult.

AB-indítvány az alaptörvényről

A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2011. április 18-án fogadta el a „Magyarország Alaptörvénye” című jogszabályt, amely 2011. április 25-én jelent meg a Magyar Közlönyben.

A hivatkozott jogszabály (a továbbiakban: a jogszabály) a jelen beadványomban megjelölt szakaszai az alább kifejtett indokok miatt ellentétesek az 1949. évi XX. törvénnyel (a továbbiakban: az Alkotmány) és az abból levezetett alkotmánybírósági gyakorlattal, ezért indítványozom, hogy azokat az Alkotmánybíróság a kihirdetésükre visszamenőleges hatállyal semmisítse meg.

A részletes indokok kifejtése előtt szükségesnek tartom kiemelni, hogy bár az Alkotmánybíróság a 1718/B/2010. számú határozatában hatáskörének hiányát állapította meg (ismét) az alkotmány módosításának alkotmányossági vizsgálatára vonatkozóan, ugyanakkor e határozatban azt is kifejtette, hogy „az alkotmányos jogvédelem egyszer már elért szintje és garanciális rendszere nem csökkenthető, alapelemeinek köre nem szűkíthető, csak — egészen kivételes esetben — más alapjog védelme érdekében, a szükségesség-arányosság mércéjének figyelembe vételével és úgy, hogy az érintett alapjogok lényeges tartalma ne sérüljön. Az ennek nem megfelelő alkotmányvédelmi szint csökkentése ellentmond az alkotmányos jogállam követelményének”. Álláspontom szerint e követelménynek a későbbiekben megalkotandó alkotmányi szintű normáknak is meg kell felelniük, a meg nem felelés pedig azok alkotmányellenességét eredményezi.

Az Országgyűlés által megalkotott valamennyi jogi normának, így a magát alaptörvénynek nevező jogszabálynak is a hatályban lévő alkotmánynak kell megfelelnie. Erre tekintettel az Alkotmánybíróságnak még a 1718/B/2010. számú határozatban kifejtett álláspontja mellett is hatásköre van a már kihirdetett, de hatályba még nem lépett, magát alaptörvénynek nevező (tehát alkotmányi szintűnek tételező) jogszabály alkotmányosságának vizsgálatára.

A jogszabály egyes rendelkezései a következők szerint alkotmányellenesek:

1.      A jogszabály „Alapvetés” című részének N pontja (1) bekezdése szerint Magyarország a kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvét érvényesíti. A (3) bekezdés az Alkotmánybíróság, a bíróságok, a helyi önkormányzatok és más állami szervek feladatuk ellátása során az (1) bekezdés szerinti elvet kötelesek tiszteletben tartani. A (3) bekezdés ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, mert kiszámíthatatlanná teszi a jogalkalmazói tevékenységet, a jogi normák alkalmazhatóságát pedig relativizálja: egy jogalanyt hiába illet meg tehát egy alanyi jog az állammal szemben, ha az állam kötelezettségének teljesítése veszélyeztetné a költségvetés kiegyensúlyozottságát, a bíróságnak e miatt a keresetet el kellene utasítania. (Ad absurdum ennek a fordítottja is elképzelhető: az államot a tételes jog szerint nem illeti meg alanyi jogosultság, az abból származó bevétel azonban gazdagítaná a költségvetést, ezért a bíróságnak kötelessége lenne az állam perbeli ellenfelét marasztalni.)

2.      Ugyancsak az „Alapvetés” című rész R pontja (3) bekezdése szerint „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. E rendelkezés szintén sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mert ellentétes a normavilágosság és a kiszámíthatóság követelményével. Bizonytalanságot hagy ugyanis a tekintetben, milyen konkrét jogi következtetés vezethető le a „Nemzeti hitvallás” kinyilatkoztatásaiból, illetve nem definiálja a „történeti alkotmány vívmányai” kategóriáját sem. Ekként kiszámíthatatlan, melyik bíróság vagy közigazgatási szerv milyen konkrét jogi jelentőséget fog tulajdonítani adott jogvitában, illetve közigazgatási eljárásban a „Nemzeti hitvallás” azon deklarációjának, amely szerint „Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira”, illetve vívmánynak kell-e tekinteni például egy tulajdoni igény elbírálása iránti jogvitában Werbőczy István Hármaskönyvéből a 14. CZIM (Királyaink közül kiknek kiváltságait tartjuk meg és kikéit nem?) 39-40. §-ainak rendelkezéseit. („39. § Továbbá. Hunyadi János kormányzó úrnak, csakis az ő kormányzósága alatt, de nem előbb vagy utóbb kelt és harmiczkét jobbágytelekre, de nem többre terjedő adományait és adományleveleit meg kell tartanunk. 40. § A honnét következik, hogy János kormányzónak bárki részére tett és adott azon adományai, beleegyezései és jóváhagyásai, a melyek az említett harminczkét számú jobbágytelket meghaladják, erőtlenek és meg nem állanak.”) A támadott rendelkezés az Alkotmány 70/A. §-ával is ellentétes, tekintettel arra, hogy a „Nemzeti hitvallásban” megfogalmazott értékválasztásokkal („Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”, „Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye”, stb.) egyet nem értők számára az értelmezésre vonatkozó kötelezettség előírása gyengébb jogvédelmet eredményezhet.

3.      A jogszabály „Szabadság és felelősség” című részének XII. pontja szerint „képességeinek és lehetőségeinek megfelelően mindenki köteles munkavégzéssel hozzájárulni a közösség gyarapodásához”. E rendelkezés az Alkotmány 54. § (1) bekezdését sérti, mert az emberi méltóság részét képező önrendelkezési jogot csorbítja, amikor (1) a munkavégzést a közösség gyarapodása érdekében kötelezővé teszi, és ezáltal (2) megfosztja a jogalanyokat attól, hogy választásuk szerint esetleges tőkejövedelmükből keressék megélhetésüket.

4.      A jogszabály „AZ ÁLLAM” című fejezete 3. cikkének (3) bekezdése b) pontja szerint a köztársasági elnök a választások egyidejű kitűzésével feloszlathatja az Országgyűlést, ha „az Országgyűlés az adott évre vonatkozó központi költségvetést március 31-ig nem fogadja el. A 44. cikk (3) bekezdése szerint a központi költségvetésről szóló törvény elfogadásához a 36. cikk (4) és (5) bekezdésében foglaltak betartása érdekében a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Tekintettel arra, hogy a 44. cikk nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozóan, mely esetekben köteles a Költségvetési Tanács a hozzájárulását megadni, illetve nem mondja ki, hogy a 36. cikk (4) és (5) bekezdéseiben foglaltak teljesülése esetén a hozzájárulást nem tagadhatja meg (s ekként nem részletezi a jogosulatlan megtagadás jogkövetkezményeit sem), a Költségvetési Tanács akár megalapozatlan döntésétől is függően előállhat az a helyzet, amelyben a köztársasági elnök jogosult az Országgyűlés feloszlatására, holott arra olyan indok, amely az ország közjogi működőképességével áll összefüggésben (ellentétben a hatályos Alkotmány 28. § (3) bekezdésével), nem áll fenn. Ezért a támadott rendelkezés az Alkotmány 2. § (2) bekezdését sérti.

5.      A jogszabály 24. cikkének (2) bekezdése korlátozza az Alkotmánybírósághoz indítványt tenni jogosultak körét, holott utólagos normakontrollra irányuló indítvánnyal ma bárki élhet. Ezen túlmenően a 37. cikk (4) bekezdése jogkörében is korlátozza az Alkotmánybíróságot. E rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) és (3) bekezdésébe ütköznek, mert az Alkotmánybíróság teljes, alanyi és tartalmi korlátozás nélküli megsemmisítő jogköre szavatolja, hogy az állam jogalkotó szervei nem járhatnak el önkényesen, ami nélkülözhetetlen eleme a jogállamiságnak, illetve annak részeként a jogbiztonságnak (a kiszámíthatóságnak). A jogalkotói hatalom korlátossága a jogbiztonság, a jogállamiság egyik biztosítéka. Az Alkotmánybíróság e hatáskörének, illetve az indítványozók személyi körének bármilyen csorbítása ezért a jogállamisággal ellentétes, így alkotmányellenes.

A jogállamiságból következik a normavilágosság követelménye is. A támadott rendelkezések ugyanakkor nem értelmezhetők egyértelműen, tekintettel arra, hogy a költségvetésről, illetve az adókról, járulékokról szóló törvények közvetlenül sosem állnak kapcsolatban a módosításban felsorolt alapjogokkal, így lényegében nincs olyan eset, amikor az Alkotmánybíróság a megsemmisítő jogát a 37. cikk (4) bekezdése szerinti jogalkotási tárgyak vonatkozásában gyakorolhatná, miközben az alkotmányellenesség egyéb okai (így például a visszamenőleges hatály tilalma, a diszkrimináció, a közteherviselés mint adóztatási cél helyett a büntetés mint adóztatási cél alkalmazása, stb.) e törvények esetében attól függetlenül fennállhatnak, hogy ezek az okok az alapjogokkal közvetlen összefüggésbe nem hozhatók.

Ugyanakkor például az emberi méltóság joga az, amely alapjogra közvetve akár az adó-, akár a járulék-, akár a költségvetési törvények mindenképpen kihatnak: egy visszamenőleges hatályú, diszkriminatív, a jövedelmet és a vagyont a közteherviseléssel indokoltnál nagyobb arányban, büntető jelleggel elvonó adó például a tulajdonhoz fűződő jogot aránytalanul, kényszerítő ok nélkül sérti, de ezáltal az emberi méltóságból levezetett önrendelkezés, önmegvalósítás jogát is sérti. Az emberi méltósághoz, annak részeként az önrendelkezéshez, önmegvalósításhoz fűződő jogot szolgálja ugyanis, hogy az állam nem alkothat önkényes szabályokat, jogalkotói és jogalkalmazói hatalmát csak a rendeltetésének megfelelően használhatja. Ezt fejezi ki az Alkotmány 8. § (1) bekezdése.

Budapest, 2011. augusztus 31.                                                             Tisztelettel:

                                                                                                Dr. Nehéz-Posony Márton

                                                                                                               ügyvéd

Hálával tartozik, hálát követel -- Miért kell tandíj a felsőoktatásban?

Látszólag van abban igazság, hogy aki itthon tanult az ingyenes felsőoktatásban, annak kutya kötelessége e hazát szolgálni megszerzett tudásával. De csak látszólag.

Csak nemrég, amikor az orvosok elkezdtek külföldre menekülni a magyar éhbérek elől, merült fel az az erkölcsi kívánalom, hogy az orvosok jobban tennék, ha itt maradnának, elvégre ez az ország finanszírozta a felsőoktatási tanulmányaikat, amelyet most külföldön hasznosítanának, önző módon csak a saját jólétükre gondolva. Legutóbb Schmitt Pál (remélem, jól írtam a nevét) köztársasági elnök a SOTE tanévnyitóján "arra biztatta a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatóit, hogy a várható nehézségek ellenére is tartsanak ki Magyarországon, és azzal hálálják meg taníttatásukat, hogy boldogságukat nem a >>könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján<< próbálják elérni."
Tekintsünk most el attól, hogy ebben a gondolkodásmódban minden benne van, ami magyar (a Szózat leginkább: itt élned, halnod kell, ha beledöglesz is), azaz: ne akarjál te máshol boldogulni, amíg mi itt szívunk, inkább szívjál te is velünk, inkább nézzük: igaz-e, hogy a felsőoktatás leírható egy olyan jogviszonyként, amelyben az állam elvárhatja, hogy az ingyenesség fejében ki-ki itthon hasznosítsa a tudását.
Első ránézésre könnyű lenne például azt mondani, hogy a felsőoktatás hallgatói nem kérték, hogy ingyen tanulhassanak, de ez nem lenne igaz: emlékszünk még a tandíj elleni tüntetésre '95-ből, meg a tandíj elleni népszavazásos hisztire 2008-ból. A hallgatók tehát igenis mondták, meglehetősen felelőtlenül, hogy márpedig ők fizetni nem akarnak.
Amikor azonban az állam akár törvénymódosítással (az első Orbán-kormány idején), akár népszavazással (a de facto másfeledik Orbán-kormány idején) ingyenessé tette a felsőoktatást, sehol, egyetlen jogszabályban sem írta elő, hogy a hallgatók nem dolgozhatnak külföldön.
A feltételezett jogviszony egyik alanya tehát most egyoldalúan változtat a jogviszony feltételein, ha (akár csak erkölcsi úton is) megköveteli, hogy a másik fél ne a saját boldogulására használja megszerzett tudását.
A valóság ezzel szemben az, hogy a felsőoktatás ingyenessége nem más, mint egy állami szolgáltatás díjának 0 forintban történő meghatározása. Ami ismét rávilágít arra: ami ingyen van, nemcsak hogy nem ösztönöz nagyobb teljesítményre, de feltételei tetszés szerint, kiszámíthatatlanul alakíthatók. Ez egy újabb érv a felsőoktatásért fizetendő tandíj mellett, azon túlmenően, hogy a hallgató valóban olyan tudást szerez, amellyel előnyösebb pozíciója lesz másokkal szemben a munkaerő-piacon. Természetes, hogy fizessen érte. Aztán legyen boldog vele, itthon, vagy külföldön.

AB-indítvány a kiemelt büntetőügyekről

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) alább hivatkozott rendelkezései álláspontom szerint a következő okok miatt alkotmányellenesek, ezért indítványozom azoknak a kihirdetésükre visszamenőleges hatállyal történő megsemmisítését.

1.      A Be. 17. § (9) bekezdése szerint az eljárásra kiemelt ügyekben (Be. 554/B. §) az a bíróság is illetékes, ahol az ügyész - a legfőbb ügyész döntése alapján - az eljárás ésszerű időn belül való illetve soron kívüli elbírálásának biztosítása végett vádat emel. Ez a rendelkezés álláspontom szerint ellentétes az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, amely szerint a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. A pártatlanság kerül veszélybe azzal, ha az ügyész önmagában az eljárás gyorsítása érdekében az általános illetékességi szabályokat áttörve jogosult meghatározott bíróságok előtt vádat emelni. Az általános illetékességi szabályok ugyanis mind a vád, mind a védelem számára egyenlő esélyt biztosítanak az eljárás mikénti kimenetelére: sem a vád, sem a védelem nem láthatja előre, az általános illetékességi szabályok alkalmazásával mely bíró lesz az ügy bírája. Az ügyész diszkrecionális jogkörébe utalt illetékesség ugyanakkor azt a veszélyt hordozza, hogy az ügyész olyan bíróság előtt emel vádat, ahol korábbi tapasztalata alapján (különösen a vidéki, jellemzően kevés büntető ügyszakos bírával működő bíróságokon) nagyobb esélyt lát a terhelt elítélésére.

2.      A Be. 554/G. §-a szerint a „kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Az intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye.” E rendelkezések a következő okok miatt alkotmányellenesek:

2.1    Az általános, legfeljebb hetvenkét óráig bírói végzés nélkül engedélyezett fogva tartás tartamának meghosszabbítása indokolatlanul korlátozza a terheltnek az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében védett személyi szabadságát. Önmagában az a körülmény, hogy a terheltet milyen bűncselekménnyel gyanúsítják, nem teszi kényszerítően szükségessé a bírói végzés nélküli szabadságelvonás tartamának meghosszabbítását, különösen akkor, ha a rendelkezést beiktató törvény jogalkotói célja a kiemelt büntetőügyekben az eljárás gyorsítása volt (amelynek érdekében a kiemelt ügyekben soron kívüli eljárást rendelt el).

2.2    Kényszerítő ok nélkül korlátozza a védelemhez való, az Alkotmány 57. § (3) bekezdése által védett jogot a terhelt és a védő közötti érintkezés megtiltásának lehetővé tétele. A védelemhez való jog nem merül ki önmagában az eljárási cselekményeken való védői részvételben, hanem az magába foglalja a terhelt és a védő közötti, ellenőrzésmentes konzultáció lehetőségét is, mégpedig az első gyanúsítotti kihallgatást megelőzően. Ez a lehetőség a védelemhez való jog lényeges tartalmához tartozik, ezért azt törvény sem korlátozhatja, így e rendelkezés már emiatt önmagában is alkotmányellenes. Tekintettel azonban arra, hogy alapjogról van szó, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethetően az azt korlátozó döntést bíróságnak kellene meghoznia, nem pedig a büntetőeljárás olyan szereplőjének, aki a terhelttel a bíróság előtt egyenlő. A jogállamiság alapelvét sérti e rendelkezés azért is, mert az érintkezés megtiltását a nélkül utalja kizárólagos ügyészi jogkörbe, hogy az ügyész döntésének szempontjait megnevezné, ezáltal kiszámíthatatlanná teszi a norma alkalmazását.

2.3    Ugyancsak kényszerítő ok nélkül korlátozza a jogorvoslathoz való, az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében védett jogot az érintkezés megtiltásáról szóló ügyészi határozattal szembeni jogorvoslatot kizáró rendelkezés. A védelemhez való jog alapvető jog az Alkotmány szerint, ezért az annak korlátozásáról szóló döntéssel szemben hatékony bírói jogorvoslatot kell biztosítani. Ennek megtagadását nem indokolja az eljárás ésszerű időben történő befejezése, hiszen a kiemelt ügyekben az eljárást eleve soron kívül kell lefolytatni, a védővel való érintkezés megtiltásakor pedig még az eljárás távol áll a befejezéstől.

3.      A hivatkozott rendelkezések az Alkotmány 70/A. §-ába is ütköznek, mert aszerint tesznek különbséget terheltek között a büntetőeljárási jogaikat illetően, hogy milyen bűncselekménnyel gyanúsítják őket, anélkül, hogy erre más alapjog védelme miatt kényszerítően szükség lenne.

Budapest, 2011. augusztus 6.

                                                                                                     Tisztelettel:

                                                                                         Dr. Nehéz-Posony Márton