Conchita Wurst elnyomó csizmája

Böcsülettel próbáltam megfejteni az elmúlt napokban, hogy mitől is lenne "véleménydiktatúra" az, ha egy szponzor vállalhatatlannak tartja kliense nézeteit és felbontja a szponzorációs szerződést. A velem vitatkozók a legkülönbözőbb érveket felhozták a Facebook-vitákban (pl. itt), ezeket igyekszem most szintetizálni, illetve próbára tenni Rogán Antal ide vonatkozó nyilatkozatát, a kérdés ugyanis túlmutat a konkrét eseten: demonstrálja, ki mit ért a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának fogalmán.

A véleménynyilvánítás szabadsága szerintem azt jelenti, hogy az egyént a közhatalom nemhogy nem korlátozza a véleménye szabad kinyilvánításában, de a közjogi intézményrendszeren belül elő is segíti e jog érvényesülését. Nemcsak hogy nincs tehát hivatalos állami cenzúra, de az állam például a szűkös frekvenciák elosztásakor, a használat szabályozásában, az állami intézmények felügyeletében a fékek és ellensúlyok, illetve a hatékony jogorvoslat eszközeivel teszi lehetővé, hogy mindenkinek esélye legyen a véleményét kifejteni, és mások véleményét megismerni.

A véleménynyilvánítás szabadsága számomra tehát egy közjogi fogalom, és úgy gondolom, az mindaddig nem sérül, ameddig valaki közjogi eszközökkel nincs elzárva szabadsága gyakorlásától (például nem próbálják meg rákényszeríteni, hogy ő is egyféleképpen értelmezzen vallási szimbólumokat: ld. a HVG és Ékes Ilona Mária volt fideszes képviselő esetét).

Rogán Antal a rá jellemző köz- és magánjogi elmélyültséggel hozta a közönség tudomására, hogy a Magyar Telekom részéről a Kovács Ákos dalcsinálóval kötött szponzorációs szerződés felmondása az "Alaptörvényt" sérti, mert ellentétes a véleménynyilvánítás szabadságával. Rogán szerint ez azért van, mert azt senki nem teheti meg, hogy ad pénzt, ha tetszik a vélemény és nem ad pénzt, ha nem, függetlenül az érvényben lévő szerződéstől.

Tekintsünk most el attól, hogy mely párt részéről érkezik a véleménynyilvánítás szabadságáért aggódó felszólalás, nézzük a nyilatkozat érdemét.

A nyilatkozat ugyanis azt sugallja, hogy "a pénzre" mindenkinek alanyi joga van egy magáncégtől, amelynek kötelessége a művészek szponzorálása. Ez természetesen nincs így: a magáncégek (jelenleg még) szabadon dönthetik el, kit részesítenek szponzorációban. Aki nem részesül a szponzorációban, annak természetesen nem sérül a véleménynyilvánítási szabadsága, hiszen a véleményének kifejtése nem a szponzoráció által válik szabaddá.

A szponzorációs szerződésnek itt mindössze annyi jelentősége van, hogy ha aszerint érvénytelen a felmondás, akkor Kovács Ákos természetesen bíróság előtt keresheti az igazát. Aki azonban látott már szponzorációs szerződést közelről, az pontosan tudja, hogy azok alaposan körülbástyázzák a szponzor érdekeit, hiszen létrejöttük célja nem csak a szponzorált támogatása (Rogán Antal valószínűleg ezt nem érti), hanem a szponzor imázsának építése is, ezért tartalmaznak olyan feltételeket, amelyek fennállása esetén (vagy akár indokolás nélkül) a szponzor felmondással élhet. Nem tudom, Rogán Antal honnan veszi, hogy a Telekom lépése független lenne a szerződéstől.

Mindezek szempontjából nem Kovács Ákos nyilatkozatának a tartalma bír jelentőséggel, bár sokan hivatkoztak egyrészt arra, hogy a tőle idézett mondatot kiragadták a szövegkörnyezetéből (bárki, aki megtekinti a videót, maga is meg tudja állapítani, hogy ez nem igaz).

Jelentősége akkor lesz, ha egy másik visszatérő érvet vizsgálunk meg: eszerint ma a liberális, egyenjogúság-párti, a Conchita Wurstot piedesztálra állító vélemény lényegében olyannyira egyeduralkodó, hogy a "hagyományos" értékvilág tulajdonképpen kisebbségbe szorul és már külön bátorság kell a képviseletéhez. Márpedig e szerint az elnyomott vélemény szerint igenis szabad beszélni arról, hogy a nő élethivatása az anyaság, ezért a nőnek "nem az a dolga", hogy ugyanannyit keressen mint a férfi (merthogy ez már az egyébként helyes emancipáció túlburjánzása lenne).

Ezen érvelés több alapfeltételezést is tartalmaz:

• van egy olyan értékvilág, amely szerint az anyaságról mint női élethivatásról nem szabad beszélni;
• ez az értékvilág többségbe jutott;
• ez az értékvilág liberális;
• ez az értékvilág egyenjogúság-párti;
• ez az értékvilág Conchita Wurstot isteníti.

Nézzük sorban. Lehet, hogy van ilyen értékvilág is, de az a valószínűbb, hogy az anyaságról nem gondolkodik senki végletekben: az általam ismert legtöbb ember számára az anyaság csodája simán összeegyeztethető bármilyen más élethivatással. Én mindenesetre empirikus adatok hiányában nem merném kijelenteni, hogy egy ilyen végletes értékvilág többségbe jutott volna. 

A liberalizmust illetően hihetetlen sötétség uralkodik a fejekben, amennyiben ezen érvelés képviselői rendszerint azonosítják a liberalizmust a homoszexuálisok számára egyenlő jogokat követelő mozgalmakkal. A liberalizmus természetesen több ennél (nagyjából úgy foglalható össze, hogy mindenki szabadon törekedhet a saját boldogságára, mindaddig, amíg mások ugyanezen jogát nem sérti). Az egyenjogúság természetesen a liberálisok fontos törekvése: hitvallásuk szerint ugyanis minden ember születésénél fogva egyenlő, ezért mindenkinek például nemtől függetlenül ugyanolyan joga van úgy keresni a boldogságot, ahogy akarja, anélkül, hogy ebben őt korlátoznák. E szempontból annak, hogy ki hogyan képzeli el az életét, hogyan tudja összeegyeztetni az anyaságot például a karrierjével, az érvelésbeli összemosás ellenére rendkívül kevés köze van a homoszexuálisok törekvéséhez arra, hogy párjukkal magánjogi értelemben családként legyenek elismerve. Amely törekvés természetesen - az erről szóló mítosszal ellentétben - nem jelenti, hogy szerencsétlen elnyomott konzervatívok számára bárki kötelezővé óhajtana tenni bármit.

Éppen Kovács Ákos volt az, aki a nők "dolgáról" beszélt, ekként adva hangot a véleményének. És e jogát természetesen senki nem vonja kétségbe, sőt ez a joga azt követően is fennáll majd, hogy a szponzorációja megszűnt, mert a nézeteivel szponzora nem tud azonosulni, hisz ugyanis a minden embert megillető veleszületett szabadságban és méltóságban, s az ezt bármilyen formában megkérdőjelező nyilatkozatokat nem tartja összeegyeztethetőnek értékvilágával. A lehetőség tehát, hogy Kovács Ákos a nézeteit dalban, újságcikkben vagy a tévében előadja, nem csorbul, véleménynyilvánítási szabadsága tehát éppolyan sértetlen, mint Rogán Antalé, függetlenül attól, hogy utóbbival ki milyen szívesen áll szóba.

Egy diktatúra építőkövei

Az én közfelháborodásom a rendszernek magának szól: az egyre inkább korlátok nélküli hatalomnak, amely most éppen a netadóval próbálkozott, de ez végül is mindegy.

A legszembetűnőbb hatalmi cselekvés, amely egy diktatúrára törekvő rendszert jellemez, az alkotmányos korlátok kiiktatása, illetve az erre irányuló kísérlet. Ebből az elmúlt több mint négy évben láttunk nem is egyet.

Az Alkotmánybíróság intézményes jelentőségét nem lehet túlbecsülni: ez az a szerv, amely a mindenkori többséget figyelmeztetni hivatott arra, hogy (főleg kétharmados) többségének birtokában nem tehet meg bármit, tekintettel kell lennie a kisebbség alapvető jogaira is. Kézenfekvő volt tehát, hogy az Orbán-hatalom ezen intézménnyel kezdje a nagytakarítást: kezdődött az alkotmánybírók megválasztásának szabályaiból a konszenzuskényszer eltörlésével, majd folytatódott (politikai válaszként a 98 %-os különadó megsemmisítésére) az Alkotmánybíróság hatáskörének szűkítésével (adótörvényeket gyakorlatilag nem vizsgálhat), illetve az indítvány előterjesztésére vonatkozó szabályok módosításával. Ez utóbbi jelentőségét is folyton hangsúlyozni kell: jelenleg ugyanis nem bárki, hanem csak az érintett kérhet alkotmányos normakontrollt, mégpedig utólag: először meg kell várnia, hogy az alkotmányos sérelem bekövetkezzék, s csak ezt követően fordulhat az Alkotmánybírósághoz.

Mindezt kiegészítette az Alkotmánybíróság személyi összetételének alig burkoltan a kormány szolgálatába állítása: két kormánypárti képviselő is közvetlenül a parlamenti padsorokból ült át abba a testületbe, amelynek feladata a mindenkori többség kontrollja lenne.

Bár a bíróságok az egyedi ügyek szintjén jelenleg még heroikus küzdelmet vívnak a túlélésért, és csak akkor kénytelenek (többnyire) a kormánypárti akarat előtt meghajolni, amikor a törvény lényegében megírja magát az ítéletet (ld. a devizahiteles pereket), a törekvés e hatalmi ág esetében is nyilvánvaló volt: máskülönben legalább kósza gondolatként megfordult volna kormánypárti fejekben, hogy talán Handó Tünde mellett számos más bíró is alkalmas volna a bírósági szervezet vezetésére, függetlenül attól, hogy semmilyen családjogi kapcsolat nem fűzi egy kormánypárti képviselőhöz sem.

Szintén kevéssé kell magyarázni, miért hat rombolólag az intézményes garanciákba vetett bizalomra, ha az Országgyűlés pénzügyi ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket olyan ember vezeti, aki előző nap még kormánypárti képviselő volt.

A legfőbb intézményes korlát a hatalommal szemben azonban maga a választás, nem véletlen tehát, hogy a kormánypárt a kétharmados többség birtokában nekiment ennek is. Az első kísérlet a választójog gyakorlásának megnehezítésére a választási regisztráció volt, amit még az Alkotmánybíróság semmisített meg (tegyük hozzá: Áder János indítványára, bár az ő működése szempontjából ez az indítvány inkább kivételnek tekinthető). A második kísérlet (amely az elsőhöz hasonlóan a választók tényleges aktivitásáról rendelkezésre álló adatokból indult ki) a győzteskompenzáció mechanizmusa a választási törvényben: a győztesre leadott szavazatok alapján a győztesnek is jár kompenzációs szavazat, ennek következményeként lényegében többet érnek, mint a vesztesre adott szavazatok.

Az intézményes korlátok gyengülése esetén is a hatalom politikai korlátját biztosítaná a nyilvánosság, az Orbán-rendszer első dolgai egyike volt ezért a sajtószabadság megnyirbálására tett kísérlet az új médiaszabályozással, amelyet az Alkotmánybíróság többé-kevésbé elhárított, megsemmisítve például azt a rendelkezést, amely szerint a médiahatóságnak hatásköre van a nyomtatott és internetes tartalmak felett is.

Ezzel párhuzamosan zajlott azonban a Klubrádió kálváriája, amelynek során a kézivezérelt médiahatóság ameddig csak lehetett, ignorálta a jogerős bírósági ítéleteket, és mondvacsinált okokat talált ki arra, hogy azok végrehajtását elszabotálja. Legújabban az RTL-Klub vívta ki a kormánypárt haragját, amely a büntető mértékű adóban ölt testet, nem is tagadottan a kritikus hírszolgáltatás miatt. Az internetes adatforgalom megadóztatása is beleillett volna (beleillik) abba a törekvésbe, hogy a magyar ember ne független forrásokból, hanem lehetőleg a közszervilis médiumokból tájékozódjék.

A kínai delegáció látogatása alkalmával ízelítőt kaphattunk abból, hogy a hatalom szükség esetén a gyülekezési jogot is kész korlátozni, és még csak arra sem törekszik, hogy a látszatra ügyeljen. Maga Orbán Viktor mondta a Parlamentben 2011 júniusában, hogy Magyarország szabad ország, „nem kívánjuk megakadályozni egyetlen külföldi látogatással kapcsolatban szerveződött tüntetés vagy demonstráció létrejöttét sem.” Ugyanakkor „elvárjuk minden tüntetőtől, hogy ne lerombolni akarják azokat az állami célokat, amelyek Magyarország érdekét szolgálják, ezért kifejezetten, mindig is fel fogunk lépni az olyan típusú megoldásokkal szemben a törvény adta lehetőségeken belül, amelyek megvédik azokat az állami célokat, amelyek egy-egy külföldi látogatáshoz kapcsolódnak”. Azaz: „Véleménykifejezés van, botrány, balhé nincs”.

A gyülekezési jog tartalmi alapú korlátozása a kezdő diktatúrák kedvelt eszköze.

Akárcsak a védelem jogainak korlátozása a büntetőeljárásban, amelyre a kormánypárt szintén 2011-ben tett kísérletet, s amelyet szintén az Alkotmánybíróság hárított el (a médiaügyben meghozott határozattal egy napon). Az ekkor még javában dúló csontvázkeresés jegyében megalkotott „kiemelt jelentőségű ügyek” kategóriája arra lett volna jó, hogy ezen ügyekben sajátos, jellemzően a gyanúsított és a védő jogait korlátozó szabályok érvényesüljenek. Ilyen lett volna, hogy az ügyész tetszőleges (nyilván barátinak tartott) bíróság előtt emeljen vádat, vagy hogy a kiemelt ügyekben hosszabb legyen a bírói végzés nélküli őrizet, mint általában, s ezen időtartam egy részében a védő és a terhelt egyáltalán ne érintkezhessen egymással. Nem nehéz észrevenni ezekben a szabályokban a terhelt megtörésére irányuló törekvést, amely a szabályozás szintjén jogállamokban nem szokás (de felvilágosultabb országokban a mindennapi gyakorlatban sem). Ráadásul pont abban az ügycsoportban, amely nem titkoltan át van szőve politikai motivációkkal, amelyben ezért még nagyobb jelentőségük van a garanciális elemeknek.

Természetes az is, hogy egy ilyen hatalom, amikor az intézményes garanciákat amennyire csak lehet, kiiktatta, múlhatatlan étvággyal alattvalói magántulajdonára tör. Eleve gyanakvással tekint mindenre, ami magán, és ami tőle független, de még jobb, ha megteremti magának a lehetőséget, hogy amit megkíván, azt elvegye. Erre példa a kisajátítási törvény módosítása, amely szerint ha a kormány egy beruházást kiemelt jelentőségűnek nyilvánít, akkor az annak helyéül kiszemelt ingatlan kisajátítása esetében nem kell mérlegelni a közérdek és a magántulajdon szentsége egymáshoz való viszonyát.

A példák még nyilván hosszan sorolhatók a trafikoktól kezdve a földügyeken át a különadókig, csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem feltétlenül kell ahhoz netadó vagy korrupció, hogy az ember utálja ezt a rendszert.

Az esélyegyenlőség téves értelmezése

Súlyosan jogsértő a Nemzeti Választási Bizottság azon határozata, amely szerint egy nem közszolgálati szerkesztőség ne választhatná meg szabadon, kit hív meg választási vitára és kit nem. A határozat vagy az esélyegyenlőség fogalmának alapvető félreértése, vagy egyszerű igazodás a hatalom elvárásához.

A Nemzeti Választási Bizottság jogsértőnek minősítette, hogy a Népszabadság és az ATV önként szervezett választási vitáira nem hívta meg a Jobbik képviselőit. A bizottság szerint ezzel a két szerkesztőség megsértette a választási eljárási törvénynek az esélyegyenlőségre vonatkozó előírását.

Ez azonban súlyos tévedés.

A választási eljárási törvény szerint az esélyegyenlőségnek a választási eljárásban, ezen belül a kampánytevékenység során kell érvényesülnie.

A kampánytevékenység fogalmába azonban a sajtó által szervezett vita nem értendő bele. A törvény szerint kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek célja a választói akarat befolyásolása. Ennek eszközei többek között a plakát, a jelölő szervezet vagy jelölt által történő közvetlen megkeresés, a  politikai reklám és a választási gyűlés.

E meghatározásból nyilvánvaló, hogy kampánytevékenységnek azok a tevékenységek minősülnek, amelyek során vagy a jelölő szervezet maga kezdeményez olyan cselekményeket, amelyek célja a választói akarat befolyásolása, vagy a választói akarat befolyásolása valamely meghatározott jelölő szervezet érdekében történik.

Egy nem közszolgálati szerkesztőség által szervezett vita esetében azonban a szerkesztőség célja nem a választói akarat befolyásolása, hanem a jelölő szervezetek álláspontjainak összevetése, ígéreteik komolyan vehetőségének ellenőrzése, ezáltal pedig a választók tájékoztatása. Alapvető különbség áll fenn tehát a jelölő szervezetek tevékenysége és a sajtó tevékenysége között: míg a jelölő szervezetek a saját álláspontjukat kívánják népszerűsíteni, addig a sajtó tájékoztatja a közönségét arról, melyik szervezetnek mely kérdésben mi az álláspontja.

A sajtóra a választási eljárási törvény abban a vonatkozásban rendeli alkalmazni az esélyegyenlőség követelményét, hogy a politikai reklámok közzétételére irányuló szerződéseket minden jelölő szervezetre nézve egyenlő feltételekkel kell megkötni.

Ez élesen elkülönítendő a szerkesztőség tájékoztató tevékenységétől, amelynek része lehet az egyes álláspontok vita formájában való ütköztetése is (amint az elég gyakran meg is történik például a „Vita”, „Pro és Kontra” vagy hasonló című rovatokban), s ezek szereplőinek kiválogatása a sajtó kizárólagos joga és szabadsága.

Ha tehát egy szerkesztőség úgy dönt, hogy nácikkal nem áll szóba, akkor ezzel a cselekményével nem sérti a választási eljárás esélyegyenlőségre vonatkozó előírását, hanem él azzal a szabadságával, amelynek a választási esélyegyenlőség nem mércéje, és amelyet ezért egy jogállamnak kötelessége elismernie és tiszteletben tartania.

Talán éppen a Nemzeti Választási Bizottságnak kellene a saját szemében a gerendát észrevennie, ahelyett, hogy a sajtószabadságot korlátozná. Az inkriminált határozat indokolásának végén ugyanis ez olvasható: „A Nemzeti Választási Bizottság hangsúlyozza továbbá, hogy a kifogásban megfogalmazott magatartás nem csak azt jelenti, hogy a műsorszolgáltató nem kívánja biztosítani a jelölő szervezetek esélyegyenlőségét az adott műsorokban, hanem annak a bizonyítéka is, hogy április 1. és 5. napja közötti 5 adást magába foglaló választási témájú műsorfolyamában egyáltalán nem kívánja az esélyegyenlőséget biztosítani.” Túlságosan erős a gyanú, hogy egy ilyen (kérelem és törvényi felhatalmazás nélkül, tényállás-tisztázás nélkül, a jövőre nézve merőben okszerűtlen levont következtetés útján kimondott) verdikt a jelenlegi hatalom iránti buzgó szervilizmus terméke, különösen annak fényében, hogy a kormány által közzétett önreklámok jogellenességét nem ez a testület, hanem a bíróság mondta ki.

Vigyázzatok, jön az új Ptk!

Az új Ptk. személyiségvédelmi része nem kizárólag a fotóriporterek munkáját érinti érzékenyen. Az új rendelkezések a hatályos szabályoknál lényegesen nagyobb mértékben avatkoznak bele a sajtó szabadságába.

A sajtó most a fotóriporterek egyébként tökéletesen indokolt panaszával van elfoglalva: az új Ptk. ugyanis immár nem csak a képmás nyilvánosságra hozatalához, hanem már az elkészítéséhez is az érintett beleegyezését követeli meg. Ez alól csak a tömegfelvétel és a nyilvános közszereplés lesz majd a kivétel, hasonlóan a mai gyakorlathoz.

Az azonban egyáltalán nem hasonlít a mostani gyakorlathoz, hogy a képmás (és a hangfelvétel) elkészítéséhez is hozzájárulást kíván meg: ez már-már ellehetetleníti az oknyomozó újságírás azon válfaját, ahol a tényállítás bizonyítékául rejtett kamerás felvételek szolgálnak, de azok csak a bírósági tárgyalóteremben kerülnek elő.

Az a bírósági gyakorlat valószínűleg nem változik, hogy a rejtett felvételek továbbra is felhasználhatók lesznek bizonyítékként, a készítőnek ugyanakkor szembe kell nézni azzal, hogy az anyaggyűjtés önmagában személyiségi jogsérelmet valósíthat meg.

A szabály ugyanakkor együtt értelmezendő az új Ptk.-nak a közéleti szereplőkre vonatkozó azon általános szabályával, amely szerint esetükben a közügyek megvitatása érdekében a személyiségi jogok korlátok közé szorulhatnak. Más kérdés, hogy rejtett kamerás felvételen nem csak közszereplő, hanem az őt lefizető vállalkozó is szerepelhet(ne, ha hazánkban lenne ilyen).

Az új Ptk. személyiségi jogvédelmi része azonban más szempontból is tartogat még a bírói gyakorlatra váró
megoldandó feladatokat. Önálló személyiségi jogsérelemként definiálja például a becsületsértést, azaz a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítást. A fogalmat a mai Ptk. is tartalmazza, azonban a bírói gyakorlat (legalábbis a polgári ügyekben) eddig következetesen tartotta magát ahhoz, hogy a véleménynyilvánítást tolerálja.

Ez különösen annak fényében érdekes egyrészt, hogy szintén újdonságként önálló személyiségi jogsérelem lesz az az eset, amikor egy közösség valamely tagja "a személyisége lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsérelem" esetén lesz jogosult a saját személyiségi jogát érvényesíteni. Kérdés, hogy azok a szófordulatok, amelyek mindeddig a véleménynyilvánítás védelmét élvezték, és például (büntető ügyszakban) nagyon helyesen alkalmatlanok voltak a közösség elleni izgatás tényállásának megállapítására (például: "büdös cigány!"), más megfogalmazásban (például: "bunkó magyar!") alkalmasak lesznek-e a jogsértés megvalósítására.

A másik ok, amiért ezek az új rendelkezések különösen érdekesek, az az a szabály, amely szerint ha a személyiségi jog megsértése közérdekbe ütközik, a jogosult hozzájárulásával az ügyész lesz jogosult keresetet indítani. A bírói gyakorlatra vár annak kimunkálása, hogy milyen fokú jogsérelem minősül -- például egy közszereplőt érintő, súlyosan lealacsonyító véleménynyilvánítás esetén -- olyannak, ami már az ügyészi fellépést indokolja. (Miközben az egyelőre nem világos, hogy az ügyészi közreműködésnek mi lesz a jelentősége, de érdemes felidézni, hogy az Alkotmánybíróság még a rendszerváltozás idején erősen korlátozta az ügyészi keresetindítás lehetőségét, mondván: az nem fér össze a polgári jogviszonyokra jellemző rendelkezési joggal, azzal, hogy ki-ki maga döntse el, kíván-e jogot érvényesíteni).

Az ügyészi keresetindítás lehetősége a közösséget ért jogsértés esetén annyiban tér el az imént említettől, hogy értelemszerűen nincs szükség a jogosult hozzájárulására: ha tehát az ügyész úgy értékeli, hogy egy közösséget érintő bírálat túlmegy egy határon, akkor is jogosult lesz pert indítani, ha nincs, aki ezt sérelmezte volna.

A sajtó szabadságát, ha már a törvény olyan, amilyen, immár a bíróságoknak kell megvédeniük.

A törvény Vezérünk akarata

Reggel látja az ember azt a videót, amelyen Szeretett Vezérünk kedélyesen évődik a főispánnal arról, hogy meg kéne szerezni az Andrássy út egyik ingatlanát, amely egy portugál tulajdonosé, de meg lehet szerezni, csak annyi kell hozzá, hogy a főispán javaslatára a Vezér csináljon egy törvényt, amivel a tulajdonjog az államra száll. Az ember közönyösen megvonja a vállát, mondván, Szeretett Vezérünk arra sem emlékszik, hogy nemrégiben fogadták el a kisajátítási törvény módosítását, amelynek alapján elegendő lenne kormányrendeletben kiemelt beruházásnak nyilvánítani a környéken mondjuk egy vízcsap cseréjét, és máris el lehetne venni az ingatlant a tulajdonosától.

Dél körül jön a hír, hogy a bíróság szembe mert szegülni Szeretett Vezérünk akaratával, és hatályon kívül merte helyezni azt a rendőrségi határozatot, amely megtiltotta a náci Jobbik tüntetését a Zsidó Világkongresszus napján. Pedig Szeretett Vezérünkön nem múlott volna: ő maga az egyik legkérlelhetetlenebb ellensége a szélsőségeknek. Legott fel is kérte a Kúria elnökét, vizsgálja meg a jogi lehetőségeket, bár azok egyelőre nem foglalják magukba azt, hogy egy bírósági vezető egy konkrét ügyet felülbíráljon, igazgatási úton. Az ember persze őszintébbnek tartaná az aggódást, ha a Szeretett Vezér pártja nem állt volna ki Bayer Zsolt nácizmusa mellett, hogy mást ne említsünk.

És akkor délután jön az újabb hír, hogy "újraértékelik" a trafikpályázatokat egyes vesztesek esetében. Szeretett Vezérünkhöz is eljutott ugyanis, hogy a teljesen tiszta és politikamentes pályáztatás eredményeképpen sajnos sokak megélhetése került veszélybe. De Szeretett Vezérünk senkit nem hagy a sorsára. Ha ennek az az ára, hogy felül kell bírálni egy nyilvánvalóan törvényes pályázatot, akkor úgy legyen.

Azt hiszem, előbb-utóbb a pályázaton "nyertes" csókosok is belátják, jobb, ha a jog uralkodik.

Felelős szerkesztő: Kúria

Konkrét bírósági ítélet is mutatja immár, mennyire káros, ha a törvény veszi át a szerkesztők feladatait: a Kúria szerint a TV2-nek tavaly be kellett volna számolnia a Jobbik március 15-i megemlékezéséről is, mert a törvény ezt előírja.

Az ítéletről sajtóközleményben számolt be a Kúria honlapja, emlékeim szerint kevés visszhangot kavarva. Az ügy lényege az volt, hogy a Jobbik azt sérelmezte: a TV2 miért nem számolt be az ő március 15-i megemlékezésükről is. A kiegyensúlyozottság követelményének sérelmét látva ezért kifogással fordult a médiahatóság médiatanácsához.

A médiatanács honlapján elérhető határozat ismerteti a kérelmet: "A Kérelmező szerint a Médiaszolgáltató súlyosan megsértette az Mttv. 12. § (2) bekezdésében, valamint az Smtv. 13. §-ában foglalt sokoldalú, tényszerű, időszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatási kötelezettség alapelvi követelményeit akkor, amikor 2012. március 15-én a 18 óra 30 perctől sugárzott „Tények” című hírműsorában nem tájékoztatott a Jobbik Magyarországért Mozgalom ünnepi megemlékezéséről. A műsorban tudósítottak a Kormány, az MSZP, az LMP, a Demokratikus Koalíció, valamint a Milla nevű társaság március 15-i rendezvényéről."

A TV2 a kérelemre adott válaszában naivan próbált az észérvekre hivatkozni. "Álláspontja szerint sem az Smtv. 13. §-a, sem egyéb jogszabályi rendelkezés nem ír elő minden párt, politikai erő, illetve érdekcsoport vonatkozó megnyilvánulásainak bemutatására vonatkozó kötelezettséget semmilyen kérdésben. A Médiaszolgáltató szerint az Smtv. és az Mttv. tájékoztatás kiegyensúlyozottságára vonatkozó rendelkezései a különböző álláspontok bemutatását írják elő, és nem a médiában való szereplés jogát biztosítják. Álláspontja szerint a Kérelmező sem nevezte meg a kifogásában, hogy mely információ elmaradt közlését tekintette sérelmesnek, hanem azt kérte, hogy a Médiaszolgáltató közölje a Jobbik által rendezett eseményről készült anyagot. A médiában történő szereplés nem tárgya a kiegyensúlyozottsági kötelezettség megsértése miatt indítható eljárásnak."

A médiatanács ezután részletesen elemzi a műsort, majd a következő megállapításra jut: "(...)[a] szerkesztői szabadság alapján a Médiaszolgáltató szabadon határozhatja meg a műsorszámban közzétett hírek körét. Az Smtv. 4. §-ához fűzött indokolás egyértelműen rögzíti, hogy senkinek sincsen alanyi joga arra, hogy követelje bármely médiumban való szereplését, illetve véleménye abban való közzétételét. (...) A médiaszolgáltatókat nem terheli tájékoztatási kötelezettség, azaz - a szerkesztői szabadságra tekintettel – a saját belátásuk szerint dönthetik el, hogy mely események tartanak számot a közérdeklődésre, azaz mely eseményekről számolnak be, kiket szólaltatnak meg." A médiatanács szerint a Jobbik március 15-i rendezvénye és az egyéb rendezvényekről szóló tájékoztatások nem kapcsolhatók össze, azok nem függenek össze egymással.

A Jobbik keresettel támadta a médiatanács határozatát. Az ennek folytán eljáró Fővárosi Ítélőtábla viszont megállapította, hogy "a médiaszolgáltatás megsértette a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét azzal, hogy az ünnepi megemlékezések sorában nem tudósított a Jobbik Magyarországért Mozgalom rendezvényéről. Kötelezte a médiaszolgáltatás, hogy a Tények című műsorszámában értékelő magyarázat nélkül tegye közzé a Fővárosi Ítélőtábla döntését vagy adjon lehetőséget a felperesnek az álláspontja megjelenítésére."

A másodfokon eljáró Kúria helybenhagyta ezt az ítéletet. Indokolásában kifejtette: "Annak meghatározása, mely ügy tart közérdeklődésre számot, a szerkesztői szabadság körébe tartozik, de a tájékoztatás nem lehet önkényes, meg kell, hogy feleljen a sokoldalú, tényszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének. A tájékoztatás akkor kiegyensúlyozott, ha az adott eseménnyel kapcsolatban valamennyi releváns információt, nézetet megjelenít."

De mit is mond az ügyben alkalmazott jogszabályhely? A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény 13. §-a szerint: "A tájékoztatási tevékenységet végző lineáris médiaszolgáltatások kötelesek a közérdeklődésre számot tartó helyi, országos, nemzeti és európai, valamint Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről, vitatott kérdésekről az általuk közzétett tájékoztató, illetve híreket szolgáltató műsorszámokban sokoldalúan, tényszerűen, időszerűen, tárgyilagosan és kiegyensúlyozottan tájékoztatni."

A korábbi médiatörvény tartalmazott egy hasonló rendelkezést (4. § (1) bekezdés), de csak hasonlót: "A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie."

Látható, hogy az új törvényi előírás alapján nem az a kérdés, hogy a szerkesztő úgy dönt-e, beszámol egy eseményről, hanem az, hogy volt-e esemény, amelyről a szerkesztőnek kötelessége beszámolnia.A Magyar Újságírók Országos Szövetsége az új médiaszabályozással kapcsolatos beadványában ezen előírás megsemmisítésést is kérte az Alkotmánybíróságtól, azonban a végül megszületett határozat e kérdésre nem tér ki.

Az ismertetett esetben a Kúria tehát úgy értékelte, hogy eseménynek maga a március 15-i évforduló minősül, nem pedig az annak köré szervezett egyes események, továbbá hogy ezek az események ugyanarról a közéleti kérdésről kifejtett különböző releváns véleménynek számítanak, amelyekről a médiaszolgáltatónak teljes körűen be kell számolnia. Ez kiváló példája annak, miként veszi át a bíróság a szerkesztő munkáját a törvény előírása miatt, s a független bíróság miként jár előrébb a szélsőjobbhoz való igazodásban még a (szélsőjobbra kacsingató) kormánypárthoz közel álló médiatanácsnál is.

Rogán Antal adóssága

Most, hogy Rogán Antal képében a Fidesz elhatárolódott a legszélsőségesebb uszító ideológiától, bizony ideje továbblépni, és visszaállítani az értékválasztás szabadságát annak eredeti állapotába.

Becsületes dolog volt Rogán Antal részéről, hogy a náci Gyöngyösi Márton téves fogalmazása után felszólalt az emberek közötti faji és más diszkrimináció ellen. Nincs okom rá, hogy az őszinteségét kétségbe vonjam.

Éppen a beszédében elmondottak világítanak rá ugyanakkor arra az óriási ellentmondásra, amely a náci ideológiától való elhatárolódás, és aközött feszül, amit a Fidesz az alkotmányozó többség birtokában naponta művel.

"Nem fogadhatjuk el, hogy Magyarország bármely polgárát csak azért, mert más felekezethez tartozik, vagy más nemzetiségből származik, más értékeket részesít előnyben, méltóságában megsértsék, önbecsülésétől megfosszák, szabadságát elvegyék, listával fenyegetőzve megbélyegezzék." Nagyon helyes, így is kell működnie, egy modern, demokratikus jogállamnak.

Ez azonban azt is jelenti, hogy sem a vallás, sem a nemzetiségi hovatartozás, sem ideológiai meggyőződés nem képezheti a közjogi berendezkedés minősítő ismérvét. Márpedig az Alaptörvénynek nevezett jogszabályban ilyeneket olvasunk: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”, „Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye”, stb. Mindezt abban a "Nemzeti hitvallásnak" nevezett részben, amelynek többes szám első személyű alanya mi, a magyar nemzet tagjai vagyunk, akik az etnikai hovatartozást ezzel közjogi jelentőséggel ruháztuk fel. S ez az a nemzeti
hitvallás, amelyről a jogszabály azt is mondja, hogy "az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni".

Mindazok az értékválasztások tehát, amelyeket "MI, A MAGYAR NEMZET" tagjai helyesnek tartunk, mások számára is kötelezően helyesek, immár közjogi érvénnyel.

"Nem felejthetjük el, hogy ezek a népirtások minden esetben listákkal kezdődtek. Nem felejtjük el a numerus clausust és az embereket megkülönböztető törvényeket." Ezekben is igaza van Rogánnak. Én a helyében azonban visszalépnék még egy lépéssel. Én azt mondanám, hogy a listázások mindig azzal kezdődtek, hogy egy értékrend hívei rá akarták erőltetni az értékeiket egy másik értékrend híveire. Például azzal, hogy választásra kényszerítik a szülőket: hittanra, vagy erkölcstanra járatják-e gyermeküket (harmadik lehetőség nincs), holott a vallásszabadság magában foglalja azt is, hogy bárki tartózkodjék a vallási meggyőződése kinyilvánításától.

Az egyéni jogok garantálása, az egyének megvédése bármely diszkriminációval szemben azzal kezdődik, hogy maga az állam ideológiailag semlegesen működik. Mégpedig éppen egy evangéliumi alapösszefüggés okán: ne tégy olyat felebarátoddal, amit magadnak nem kívánnál.