AB-indítvány az alaptörvényről

A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A Magyar Köztársaság Országgyűlése 2011. április 18-án fogadta el a „Magyarország Alaptörvénye” című jogszabályt, amely 2011. április 25-én jelent meg a Magyar Közlönyben.

A hivatkozott jogszabály (a továbbiakban: a jogszabály) a jelen beadványomban megjelölt szakaszai az alább kifejtett indokok miatt ellentétesek az 1949. évi XX. törvénnyel (a továbbiakban: az Alkotmány) és az abból levezetett alkotmánybírósági gyakorlattal, ezért indítványozom, hogy azokat az Alkotmánybíróság a kihirdetésükre visszamenőleges hatállyal semmisítse meg.

A részletes indokok kifejtése előtt szükségesnek tartom kiemelni, hogy bár az Alkotmánybíróság a 1718/B/2010. számú határozatában hatáskörének hiányát állapította meg (ismét) az alkotmány módosításának alkotmányossági vizsgálatára vonatkozóan, ugyanakkor e határozatban azt is kifejtette, hogy „az alkotmányos jogvédelem egyszer már elért szintje és garanciális rendszere nem csökkenthető, alapelemeinek köre nem szűkíthető, csak — egészen kivételes esetben — más alapjog védelme érdekében, a szükségesség-arányosság mércéjének figyelembe vételével és úgy, hogy az érintett alapjogok lényeges tartalma ne sérüljön. Az ennek nem megfelelő alkotmányvédelmi szint csökkentése ellentmond az alkotmányos jogállam követelményének”. Álláspontom szerint e követelménynek a későbbiekben megalkotandó alkotmányi szintű normáknak is meg kell felelniük, a meg nem felelés pedig azok alkotmányellenességét eredményezi.

Az Országgyűlés által megalkotott valamennyi jogi normának, így a magát alaptörvénynek nevező jogszabálynak is a hatályban lévő alkotmánynak kell megfelelnie. Erre tekintettel az Alkotmánybíróságnak még a 1718/B/2010. számú határozatban kifejtett álláspontja mellett is hatásköre van a már kihirdetett, de hatályba még nem lépett, magát alaptörvénynek nevező (tehát alkotmányi szintűnek tételező) jogszabály alkotmányosságának vizsgálatára.

A jogszabály egyes rendelkezései a következők szerint alkotmányellenesek:

1.      A jogszabály „Alapvetés” című részének N pontja (1) bekezdése szerint Magyarország a kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvét érvényesíti. A (3) bekezdés az Alkotmánybíróság, a bíróságok, a helyi önkormányzatok és más állami szervek feladatuk ellátása során az (1) bekezdés szerinti elvet kötelesek tiszteletben tartani. A (3) bekezdés ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, mert kiszámíthatatlanná teszi a jogalkalmazói tevékenységet, a jogi normák alkalmazhatóságát pedig relativizálja: egy jogalanyt hiába illet meg tehát egy alanyi jog az állammal szemben, ha az állam kötelezettségének teljesítése veszélyeztetné a költségvetés kiegyensúlyozottságát, a bíróságnak e miatt a keresetet el kellene utasítania. (Ad absurdum ennek a fordítottja is elképzelhető: az államot a tételes jog szerint nem illeti meg alanyi jogosultság, az abból származó bevétel azonban gazdagítaná a költségvetést, ezért a bíróságnak kötelessége lenne az állam perbeli ellenfelét marasztalni.)

2.      Ugyancsak az „Alapvetés” című rész R pontja (3) bekezdése szerint „az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. E rendelkezés szintén sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mert ellentétes a normavilágosság és a kiszámíthatóság követelményével. Bizonytalanságot hagy ugyanis a tekintetben, milyen konkrét jogi következtetés vezethető le a „Nemzeti hitvallás” kinyilatkoztatásaiból, illetve nem definiálja a „történeti alkotmány vívmányai” kategóriáját sem. Ekként kiszámíthatatlan, melyik bíróság vagy közigazgatási szerv milyen konkrét jogi jelentőséget fog tulajdonítani adott jogvitában, illetve közigazgatási eljárásban a „Nemzeti hitvallás” azon deklarációjának, amely szerint „Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira”, illetve vívmánynak kell-e tekinteni például egy tulajdoni igény elbírálása iránti jogvitában Werbőczy István Hármaskönyvéből a 14. CZIM (Királyaink közül kiknek kiváltságait tartjuk meg és kikéit nem?) 39-40. §-ainak rendelkezéseit. („39. § Továbbá. Hunyadi János kormányzó úrnak, csakis az ő kormányzósága alatt, de nem előbb vagy utóbb kelt és harmiczkét jobbágytelekre, de nem többre terjedő adományait és adományleveleit meg kell tartanunk. 40. § A honnét következik, hogy János kormányzónak bárki részére tett és adott azon adományai, beleegyezései és jóváhagyásai, a melyek az említett harminczkét számú jobbágytelket meghaladják, erőtlenek és meg nem állanak.”) A támadott rendelkezés az Alkotmány 70/A. §-ával is ellentétes, tekintettel arra, hogy a „Nemzeti hitvallásban” megfogalmazott értékválasztásokkal („Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét”, „Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki”, „Valljuk, hogy a közösség erejének és minden ember becsületének alapja a munka, az emberi szellem teljesítménye”, stb.) egyet nem értők számára az értelmezésre vonatkozó kötelezettség előírása gyengébb jogvédelmet eredményezhet.

3.      A jogszabály „Szabadság és felelősség” című részének XII. pontja szerint „képességeinek és lehetőségeinek megfelelően mindenki köteles munkavégzéssel hozzájárulni a közösség gyarapodásához”. E rendelkezés az Alkotmány 54. § (1) bekezdését sérti, mert az emberi méltóság részét képező önrendelkezési jogot csorbítja, amikor (1) a munkavégzést a közösség gyarapodása érdekében kötelezővé teszi, és ezáltal (2) megfosztja a jogalanyokat attól, hogy választásuk szerint esetleges tőkejövedelmükből keressék megélhetésüket.

4.      A jogszabály „AZ ÁLLAM” című fejezete 3. cikkének (3) bekezdése b) pontja szerint a köztársasági elnök a választások egyidejű kitűzésével feloszlathatja az Országgyűlést, ha „az Országgyűlés az adott évre vonatkozó központi költségvetést március 31-ig nem fogadja el. A 44. cikk (3) bekezdése szerint a központi költségvetésről szóló törvény elfogadásához a 36. cikk (4) és (5) bekezdésében foglaltak betartása érdekében a Költségvetési Tanács előzetes hozzájárulása szükséges. Tekintettel arra, hogy a 44. cikk nem tartalmaz rendelkezést arra vonatkozóan, mely esetekben köteles a Költségvetési Tanács a hozzájárulását megadni, illetve nem mondja ki, hogy a 36. cikk (4) és (5) bekezdéseiben foglaltak teljesülése esetén a hozzájárulást nem tagadhatja meg (s ekként nem részletezi a jogosulatlan megtagadás jogkövetkezményeit sem), a Költségvetési Tanács akár megalapozatlan döntésétől is függően előállhat az a helyzet, amelyben a köztársasági elnök jogosult az Országgyűlés feloszlatására, holott arra olyan indok, amely az ország közjogi működőképességével áll összefüggésben (ellentétben a hatályos Alkotmány 28. § (3) bekezdésével), nem áll fenn. Ezért a támadott rendelkezés az Alkotmány 2. § (2) bekezdését sérti.

5.      A jogszabály 24. cikkének (2) bekezdése korlátozza az Alkotmánybírósághoz indítványt tenni jogosultak körét, holott utólagos normakontrollra irányuló indítvánnyal ma bárki élhet. Ezen túlmenően a 37. cikk (4) bekezdése jogkörében is korlátozza az Alkotmánybíróságot. E rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) és (3) bekezdésébe ütköznek, mert az Alkotmánybíróság teljes, alanyi és tartalmi korlátozás nélküli megsemmisítő jogköre szavatolja, hogy az állam jogalkotó szervei nem járhatnak el önkényesen, ami nélkülözhetetlen eleme a jogállamiságnak, illetve annak részeként a jogbiztonságnak (a kiszámíthatóságnak). A jogalkotói hatalom korlátossága a jogbiztonság, a jogállamiság egyik biztosítéka. Az Alkotmánybíróság e hatáskörének, illetve az indítványozók személyi körének bármilyen csorbítása ezért a jogállamisággal ellentétes, így alkotmányellenes.

A jogállamiságból következik a normavilágosság követelménye is. A támadott rendelkezések ugyanakkor nem értelmezhetők egyértelműen, tekintettel arra, hogy a költségvetésről, illetve az adókról, járulékokról szóló törvények közvetlenül sosem állnak kapcsolatban a módosításban felsorolt alapjogokkal, így lényegében nincs olyan eset, amikor az Alkotmánybíróság a megsemmisítő jogát a 37. cikk (4) bekezdése szerinti jogalkotási tárgyak vonatkozásában gyakorolhatná, miközben az alkotmányellenesség egyéb okai (így például a visszamenőleges hatály tilalma, a diszkrimináció, a közteherviselés mint adóztatási cél helyett a büntetés mint adóztatási cél alkalmazása, stb.) e törvények esetében attól függetlenül fennállhatnak, hogy ezek az okok az alapjogokkal közvetlen összefüggésbe nem hozhatók.

Ugyanakkor például az emberi méltóság joga az, amely alapjogra közvetve akár az adó-, akár a járulék-, akár a költségvetési törvények mindenképpen kihatnak: egy visszamenőleges hatályú, diszkriminatív, a jövedelmet és a vagyont a közteherviseléssel indokoltnál nagyobb arányban, büntető jelleggel elvonó adó például a tulajdonhoz fűződő jogot aránytalanul, kényszerítő ok nélkül sérti, de ezáltal az emberi méltóságból levezetett önrendelkezés, önmegvalósítás jogát is sérti. Az emberi méltósághoz, annak részeként az önrendelkezéshez, önmegvalósításhoz fűződő jogot szolgálja ugyanis, hogy az állam nem alkothat önkényes szabályokat, jogalkotói és jogalkalmazói hatalmát csak a rendeltetésének megfelelően használhatja. Ezt fejezi ki az Alkotmány 8. § (1) bekezdése.

Budapest, 2011. augusztus 31.                                                             Tisztelettel:

                                                                                                Dr. Nehéz-Posony Márton

                                                                                                               ügyvéd

Hálával tartozik, hálát követel -- Miért kell tandíj a felsőoktatásban?

Látszólag van abban igazság, hogy aki itthon tanult az ingyenes felsőoktatásban, annak kutya kötelessége e hazát szolgálni megszerzett tudásával. De csak látszólag.

Csak nemrég, amikor az orvosok elkezdtek külföldre menekülni a magyar éhbérek elől, merült fel az az erkölcsi kívánalom, hogy az orvosok jobban tennék, ha itt maradnának, elvégre ez az ország finanszírozta a felsőoktatási tanulmányaikat, amelyet most külföldön hasznosítanának, önző módon csak a saját jólétükre gondolva. Legutóbb Schmitt Pál (remélem, jól írtam a nevét) köztársasági elnök a SOTE tanévnyitóján "arra biztatta a Semmelweis Egyetem elsőéves hallgatóit, hogy a várható nehézségek ellenére is tartsanak ki Magyarországon, és azzal hálálják meg taníttatásukat, hogy boldogságukat nem a >>könnyebb élettel kecsegtető külföldön, hanem a szülőföld rögösebb útján<< próbálják elérni."
Tekintsünk most el attól, hogy ebben a gondolkodásmódban minden benne van, ami magyar (a Szózat leginkább: itt élned, halnod kell, ha beledöglesz is), azaz: ne akarjál te máshol boldogulni, amíg mi itt szívunk, inkább szívjál te is velünk, inkább nézzük: igaz-e, hogy a felsőoktatás leírható egy olyan jogviszonyként, amelyben az állam elvárhatja, hogy az ingyenesség fejében ki-ki itthon hasznosítsa a tudását.
Első ránézésre könnyű lenne például azt mondani, hogy a felsőoktatás hallgatói nem kérték, hogy ingyen tanulhassanak, de ez nem lenne igaz: emlékszünk még a tandíj elleni tüntetésre '95-ből, meg a tandíj elleni népszavazásos hisztire 2008-ból. A hallgatók tehát igenis mondták, meglehetősen felelőtlenül, hogy márpedig ők fizetni nem akarnak.
Amikor azonban az állam akár törvénymódosítással (az első Orbán-kormány idején), akár népszavazással (a de facto másfeledik Orbán-kormány idején) ingyenessé tette a felsőoktatást, sehol, egyetlen jogszabályban sem írta elő, hogy a hallgatók nem dolgozhatnak külföldön.
A feltételezett jogviszony egyik alanya tehát most egyoldalúan változtat a jogviszony feltételein, ha (akár csak erkölcsi úton is) megköveteli, hogy a másik fél ne a saját boldogulására használja megszerzett tudását.
A valóság ezzel szemben az, hogy a felsőoktatás ingyenessége nem más, mint egy állami szolgáltatás díjának 0 forintban történő meghatározása. Ami ismét rávilágít arra: ami ingyen van, nemcsak hogy nem ösztönöz nagyobb teljesítményre, de feltételei tetszés szerint, kiszámíthatatlanul alakíthatók. Ez egy újabb érv a felsőoktatásért fizetendő tandíj mellett, azon túlmenően, hogy a hallgató valóban olyan tudást szerez, amellyel előnyösebb pozíciója lesz másokkal szemben a munkaerő-piacon. Természetes, hogy fizessen érte. Aztán legyen boldog vele, itthon, vagy külföldön.

AB-indítvány a kiemelt büntetőügyekről

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.) alább hivatkozott rendelkezései álláspontom szerint a következő okok miatt alkotmányellenesek, ezért indítványozom azoknak a kihirdetésükre visszamenőleges hatállyal történő megsemmisítését.

1.      A Be. 17. § (9) bekezdése szerint az eljárásra kiemelt ügyekben (Be. 554/B. §) az a bíróság is illetékes, ahol az ügyész - a legfőbb ügyész döntése alapján - az eljárás ésszerű időn belül való illetve soron kívüli elbírálásának biztosítása végett vádat emel. Ez a rendelkezés álláspontom szerint ellentétes az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, amely szerint a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. A pártatlanság kerül veszélybe azzal, ha az ügyész önmagában az eljárás gyorsítása érdekében az általános illetékességi szabályokat áttörve jogosult meghatározott bíróságok előtt vádat emelni. Az általános illetékességi szabályok ugyanis mind a vád, mind a védelem számára egyenlő esélyt biztosítanak az eljárás mikénti kimenetelére: sem a vád, sem a védelem nem láthatja előre, az általános illetékességi szabályok alkalmazásával mely bíró lesz az ügy bírája. Az ügyész diszkrecionális jogkörébe utalt illetékesség ugyanakkor azt a veszélyt hordozza, hogy az ügyész olyan bíróság előtt emel vádat, ahol korábbi tapasztalata alapján (különösen a vidéki, jellemzően kevés büntető ügyszakos bírával működő bíróságokon) nagyobb esélyt lát a terhelt elítélésére.

2.      A Be. 554/G. §-a szerint a „kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Az intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye.” E rendelkezések a következő okok miatt alkotmányellenesek:

2.1    Az általános, legfeljebb hetvenkét óráig bírói végzés nélkül engedélyezett fogva tartás tartamának meghosszabbítása indokolatlanul korlátozza a terheltnek az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében védett személyi szabadságát. Önmagában az a körülmény, hogy a terheltet milyen bűncselekménnyel gyanúsítják, nem teszi kényszerítően szükségessé a bírói végzés nélküli szabadságelvonás tartamának meghosszabbítását, különösen akkor, ha a rendelkezést beiktató törvény jogalkotói célja a kiemelt büntetőügyekben az eljárás gyorsítása volt (amelynek érdekében a kiemelt ügyekben soron kívüli eljárást rendelt el).

2.2    Kényszerítő ok nélkül korlátozza a védelemhez való, az Alkotmány 57. § (3) bekezdése által védett jogot a terhelt és a védő közötti érintkezés megtiltásának lehetővé tétele. A védelemhez való jog nem merül ki önmagában az eljárási cselekményeken való védői részvételben, hanem az magába foglalja a terhelt és a védő közötti, ellenőrzésmentes konzultáció lehetőségét is, mégpedig az első gyanúsítotti kihallgatást megelőzően. Ez a lehetőség a védelemhez való jog lényeges tartalmához tartozik, ezért azt törvény sem korlátozhatja, így e rendelkezés már emiatt önmagában is alkotmányellenes. Tekintettel azonban arra, hogy alapjogról van szó, az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethetően az azt korlátozó döntést bíróságnak kellene meghoznia, nem pedig a büntetőeljárás olyan szereplőjének, aki a terhelttel a bíróság előtt egyenlő. A jogállamiság alapelvét sérti e rendelkezés azért is, mert az érintkezés megtiltását a nélkül utalja kizárólagos ügyészi jogkörbe, hogy az ügyész döntésének szempontjait megnevezné, ezáltal kiszámíthatatlanná teszi a norma alkalmazását.

2.3    Ugyancsak kényszerítő ok nélkül korlátozza a jogorvoslathoz való, az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében védett jogot az érintkezés megtiltásáról szóló ügyészi határozattal szembeni jogorvoslatot kizáró rendelkezés. A védelemhez való jog alapvető jog az Alkotmány szerint, ezért az annak korlátozásáról szóló döntéssel szemben hatékony bírói jogorvoslatot kell biztosítani. Ennek megtagadását nem indokolja az eljárás ésszerű időben történő befejezése, hiszen a kiemelt ügyekben az eljárást eleve soron kívül kell lefolytatni, a védővel való érintkezés megtiltásakor pedig még az eljárás távol áll a befejezéstől.

3.      A hivatkozott rendelkezések az Alkotmány 70/A. §-ába is ütköznek, mert aszerint tesznek különbséget terheltek között a büntetőeljárási jogaikat illetően, hogy milyen bűncselekménnyel gyanúsítják őket, anélkül, hogy erre más alapjog védelme miatt kényszerítően szükség lenne.

Budapest, 2011. augusztus 6.

                                                                                                     Tisztelettel:

                                                                                         Dr. Nehéz-Posony Márton

Alkotmánybíróság: kimondatlanul kimondva

Az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg a saját hatáskörét korlátozó alkotmány- és törvénymódosításokat, mert álláspontja szerint erre nincs hatásköre. A határozat indokolása ugyanakkor kétséget sem hagy afelől, hogy a hatáskör szűkítésével az alkotmánybírók szerint is felborult a jogállami egyensúly. Más kérdés, mennyiben korlátozza a hatalmat egy ilyen, akár egy vállrándítással is elintézhető megállapítás.

Lényegében tökéletes médiahallgatás övezte az Alkotmánybíróságnak azt a döntését, amelyben arról határozott: rendelkezik-e hatáskörrel az Alkotmány módosításainak alkotmányossági felülvizsgálatára (1718/B/2010 AB-határozat). A kérdésre az Alkotmánybíróság nemleges választ adott: elutasította az Alkotmánybíróságról szóló törvénynek az alkotmánybírósági hatáskör szűkítésére irányuló módosítását, illetve - hatáskör hiányában - visszautasította az ezt lehetővé tevő alkotmánymódosítás vizsgálatát.

Az indítványok mindegyike amiatt támadta a módosítást, hogy a hatáskör szűkítésével az Országgyűlés bizonyos szabályozási tárgykörökben korlátlan, ellenőrizhetetlen hatalomra tesz szert, márpedig egy jogállamban egyik hatalmi ágnak sem lehet korlátlan hatalma.

Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a hatásköre szűkítését lehetővé tevő alkotmánymódosítás vizsgálatára van-e egyáltalán hatásköre. Ehhez külföldi példákat hívott fel, majd saját gyakorlatát elemezte, mindkét esetben adós maradt azonban a koherens érveléssel.

Külföldi példák

„Az alkotmánybíráskodásra vonatkozó nemzetközi gyakorlatot áttekintve megállapítható tehát: vannak arra példák, hogy akár előzetes, akár utólagos normakontroll hatáskörben alkotmányt, alkotmányi rendelkezést vizsgálhat felül az adott állam alkotmánybírósága. Hangsúlyozandó azonban, hogy mindegyik esetben vagy az adott állam alkotmánya állapítja meg az Alkotmánybíróság alkotmány(módosítás)-felülvizsgálati jogát, vagy az alkotmányvédő szerv — konkrét alkotmányi felhatalmazás nélkül — terjeszti ki hatáskörét az alkotmány felülvizsgálatára. Ezekben az esetekben az alkotmányozó hatalom maga állapítja meg az alaptörvény megváltoztathatatlan rendelkezéseit, amelyeket az alkotmány módosítása során az alkotmányt módosító hatalom köteles tiszteletben tartani. A német Alkotmánybíróság gyakorlatában az alaptörvény megváltoztathatatlan rendelkezései alapozzák meg az Alkotmánybíróság hatáskörét az alaptörvény egyes rendelkezéseinek vizsgálatára és szolgálnak mércéül. Államszövetségeknél a tagállami alkotmányok felülvizsgálata során a szövetségi alkotmány a mérce.” Az indokolás e része tehát maga is hivatkozik olyan esetekre, amikor az alkotmányvédő szerv konkrét alkotmányi felhatalmazás nélkül terjeszti ki saját hatáskörét az alkotmány tartalmi vizsgálatára. Abból tehát, hogy vannak olyan államok, amelyekben az alkotmány megváltoztathatatlan elemeit maga az alkotmány nevezi néven, nem következik, hogy ahol ez nem történik meg, ott az alkotmányosság bizonyos absztrakt normáival össze nem egyeztethető alkotmány-módosítást az alkotmánybíróság ne vizsgálhatná.

Az AB saját korábbi gyakorlata

Az Alkotmánybíróság ezt követően saját, az Alkotmány, illetve annak módosításai felülvizsgálatára vonatkozó gyakorlatát tekintette át. Felidézte egy 1994-es döntését, amely szerint „az Alkotmánybíróság nem semmisítheti meg (…) az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem. Ha valamely rendelkezést az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata az Alkotmány előírásai közé iktatott, az az Alkotmány részévé vált, fogalmilag sem lehet annak alkotmányellenességét megállapítani.”

Ez egyelőre egy formális érvnek tűnik, amely mindössze azon az alapon zárja ki egy norma felülvizsgálhatóságát, hogy az hol foglal helyet a jogforrási hierarchiában.

Az indokolás azonban ennél tovább is megy: „Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozza, hogy — szemben a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvényével — a magyar Alkotmánynak nincsenek olyan, az alkotmányozó hatalom által kiemelt, megváltoztathatatlannak tartott rendelkezései, amelyek alkotmányos mérceként kötelezően figyelembe veendőek lennének akár a hatályos Alkotmány módosításának, akár egy új Alkotmány elfogadásának esetén. Ebből következően tehát nincs a magyar Alkotmányon belül olyan mérce, amelynek alapján az Alkotmánybíróság az Alkotmány egyes rendelkezéseit felülvizsgálhatná, és megállapíthatná, hogy mivel azok az Alkotmány más, meghatározott (alap)rendelkezéseivel ellentétesek, a kifogásolt alkotmányi rendelkezéseket megsemmisíti. Erre felhatalmazást ugyanis csak maga az alkotmányozó hatalom adhatna az Alkotmánybíróság számára.”

Az AB következtetése

Az Alkotmánybíróság ezzel önmaguknál fogva nem létezőnek tekint olyan alkotmányos alapértékeket, amelyekre korábban vaskos határozatokat alapozott, amikor egy-egy alkotmányi rendelkezés konkrét tartalmát megállapította. Nem mérce tehát az alkotmány módosításakor sem az emberi méltóság feltétlen tisztelete, sem a jog uralma és kiszámíthatósága, hiszen ezek változhatatlanságát nem mondja ki szövegszerűen az Alkotmány. S valóban, ha tovább olvassuk az indokolást, tényleg ez a következtetés adódik. „Az Alkotmánybíróság az Alkotmány — absztrakt vagy konkrét — értelmezése során alkotmányos követelményeket állapít meg, amelyek az Alkotmánnyal azonos szintű követelményekké válnak, és erga omnes hatályúak, ezért a törvényalkotó, továbbá az ítélkező bíróságok kötelesek érvényesíteni azokat az alkotmányos jogok védelme során. Ezen értelmezése során azonban az Alkotmánybíróság nem lép túl az Alkotmány írott szövegén és értékrendjén." Eszerint, ha nincs változtathatatlan, önmagában létező mérce, amellyel az alkotmánymódosítás megítélhető, és az Alkotmánybíróság az értelmező tevékenysége során sem lép túl az Alkotmány írott szövegén és értékrendjén, akkor kijelenthető, hogy az írott szöveg és az értékrend egy és ugyanaz.

Igaz, hogy az írott szövegben egy szót sem találunk a nullum crimen sine lege vagy a nulla poena sine lege elvéről, hanem csak azt olvassuk, hogy „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”, sőt az sincs beleírva, hogy tilos a halálbüntetés, az Alkotmánybíróság az emberi méltóságra hivatkozva mégis megtalálta a módját, hogy ezt a büntetési nemet alkotmányellenesnek találja.

Kijelenthető tehát: az Alkotmánybíróság a saját gyakorlatához mérten következetlen, hamis érvekkel igazolta, hogy az alkotmány-módosítás vizsgálatára ne lenne hatásköre.

Az Alkotmánybíróság érvelése gyengeségét egy olyan pont igazolja a leginkább, amelyet maga is az érvelés csúcsának szánt. Érdemes ezért szó szerint idézni: „Az Alkotmánybíróság hatáskörének az Alkotmány felülvizsgálatára való kiterjesztése ellen szóló egyik legfontosabb érv az, hogy az Alkotmánybíróság nem alkothatja és nem változtathatja meg az Alkotmányt, amelyet védeni hivatott, és amelyet mérceként kell alkalmaznia a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során. Ezt erősíti, hogy az Alkotmánybíróság működése során mindvégig következetesen elhatárolódott az Alkotmány, illetve annak rendelkezései vizsgálatától.” Nyilvánvaló: az Alkotmánybíróságnak már csak azért sincs hatásköre az alkotmány(módosítás) vizsgálatára, mert attól eddig is következetesen elhatárolódott.

Tartalmi érvet is felsorakoztat ugyanakkor az indokolás: „Ha az Alkotmánybíróság önmaga terjesztené ki hatáskörét az Alkotmány/Alaptörvény vagy az alkotmányt módosító törvények alkotmányossági felülvizsgálatára, az olyan hatalomkoncentrációt és hatalmi túlerőt jelentene, amely szintén felborítaná a kialakult hatalmi ellensúlyok, korlátok és hatalmi autonómiák demokratikus rendszerét, az elválasztott és önálló állami hatalmak egymás hatalmát ellensúlyozó és fékező rendszerét.”

Ez az érvelés két okból téves: egyrészt az Alkotmánybíróság a hatásköre gyakorlásakor nem jogot, és főleg nem alkotmányt alkot, hanem a megalkotott normát semmisíti meg, ha az egy felsőbb normába ütközik. Másrészt (ebből következően) amennyiben az alkotmánymódosítások felülvizsgálatának lehetősége hatalomkoncentrációt jelentene, annyiban a törvények alkotmányossági felülvizsgálata is az lenne, hiszen az Alkotmánybíróság ez utóbbi esetben is felülírja a népképviseleti elven működő jogalkotó akaratát.

Álláspontom szerint tehát az Alkotmánybíróság mind formai, mind tartalmi érvei, amelyek a saját hatásköre kiterjesztő értelmezése ellen szólnak, megalapozatlanok.

De

Az indokolás ezt követő része ugyanakkor kétséget sem hagy afelől, hogy az imént idézett érvelés - felfogása szerint - csak formálisan zárja el az Alkotmánybíróságot az alkotmánymódosítás vizsgálatától. A továbbiakban az indokolás rendkívül súlyos aggályokat fogalmaz meg az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszerének felborítása és az alkotmány napi politikai okokból történő sorozatos módosításai miatt.

„Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az alkotmányos jogvédelem egyszer már elért szintje és garanciális rendszere nem csökkenthető, alapelemeinek köre nem szűkíthető, csak — egészen kivételes esetben — más alapjog védelme érdekében, a szükségesség-arányosság mércéjének figyelembe vételével és úgy, hogy az érintett alapjogok lényeges tartalma ne sérüljön. Az ennek nem megfelelő alkotmányvédelmi szint csökkentése ellentmond az alkotmányos jogállam követelményének.”

"Ha az alkotmányozó hatalom egy korábban az Alkotmánybíróság által megsemmisített törvényszöveget úgy kíván ismét elfogadtatni, hogy azt beemeli az Alkotmányba, kivonva ezzel annak felülvizsgálatát az Alkotmánybíróság hatásköréből, ez az alkotmányozó és törvényhozó hatalomnak olyan beavatkozása a hatalmi ágak egyensúlyát biztosító rendszerébe, amely alkotmányos alapjogok súlyos sérelmével jár/járhat. Az alkotmányozó és a törvényhozó hatalom ilyen »együttműködése« esetén az Alkotmánybíróság hatalma vészesen meggyengül, és nem tudja alapjogvédelmi feladatait ellátni, sérül az alkotmányos alapjogok védelme, a társadalom tagjai — alkotmányos jogaik védelmére szolgáló eszközök híján — kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek.”

„Amennyiben magába az Alkotmányba épít be az alkotmányozó hatalom olyan szabályokat, amelyek az alkotmányos jogállamot és az alkotmányos demokráciát, az alapjogok védelmének szintjét rontják, csökkentik vagy garanciákat építenek le, az Alkotmánybíróság nem élhet az Alkotmányba foglalt rendelkezések megsemmisítésének a jogával, de jelezheti, sőt — különösen szélső esetben — jelezni is köteles ezt a tényt még az alkotmányozó hatalom számára is.”

E megállapítások tehát egyrészt kinyilvánítják, hogy az alkotmányos jogvédelem szűkítése (mint amilyen az alkotmánybírósági hatáskör, vagy a beadvány előterjesztésére jogosultak körének csökkentése) nem fér össze a jogállamisággal, másrészt de facto joggal való visszaélésnek minősítik az Alkotmány hozzászabását a politikai akarathoz, harmadrészt kifejezik a testület mélységes aggodalmát mindezek miatt.

Ugyanazon érvek mentén azonban, amelyek mentén a bírák az aggodalmukat kifejezték, el kellett volna jutniuk a támadott rendelkezések megsemmisítéséig. Aggodalmával ugyanis az Alkotmánybíróság megcáfolta korábbi állítását, miszerint az Alkotmány írott szövegén belül (valójában: azon túl) ne lenne mérce, amellyel még az alkotmány írott szövegének módosítása, vagy egy akár új alkotmány is megítélhető. Mert ezen intelmek szerint azért a hatalommegosztás elve, a jog kiszámíthatósága és az emberi méltóság feltétlen tisztelete azért mégiscsak az.

Miközben továbbra is kitart a saját hatáskörének korlátozott értelmezése mellett, az imént említett aggályok a jövőre nézve egyben gyenge figyelmeztetésként is értelmezendők: „Az Alkotmánybíróság ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az Alkotmánybíróság döntései erga omnes hatályúak, mindenkire nézve kötelezőek, így az Alkotmánybíróságnak korábban, az adózás, adójog alkotmányosságával kapcsolatban hozott döntései továbbra is kötik a jogalkotót.” Tartalma szerint ez azt jelentené, hogy az adókötelezettség továbbra is csak ténylegesen megszerzett jövedelmet terhelhet, nem lehet büntető jellegű, a vélelmekkel szemben lehetővé kell tenni az ellenbizonyítást, illetve adót visszamenőlegesen kivetni csak a még le nem zárt adóévre lehet.

Kétségtelen tehát, hogy az Alkotmánybíróság határozata rövidtávon győzelemként értékelhető a kormány számára, hiszen lám, nem semmisítette meg a hatásköre csorbításáról szóló rendelkezéseket. Nem véletlen ugyanakkor, hogy a kormányzati győzelmi jelentések elmaradtak: az Alkotmánybíróság, a maga téves hatáskörfelfogásával ugyan, de ismét kemény kritikát mondott a jelenlegi kormány törvényesség látszatát keltő, de a jogállamiságot romboló jogalkotási gyakorlata felett.

A felemelt mutatóujj azonban nem elegendő annak megakadályozásához, hogy a kormánypárt kénye-kedve szerint bármit beleírjon az Alkotmányba. Akár újra alkotmányossá teheti a halálbüntetést is: mint az alkotmánybírósági határozatból tudjuk, nincs olyan mérce, amely ezt kizárná. E pillanatban csak a jogalkotó nyájas jóindulatának köszönhető, hogy ez mégsem történik meg. Egy hivatását valóban betöltő Alkotmánybíróság kontrollja mellett azonban a hatalom jóindulata érdektelen lenne.

Kicsit fájnia kell

Immár a választók abszolút többsége (több mint fele) nem tudja megnevezni, melyik pártra szavazna, a Fideszből való kiábrándultság tehát nem a szocialisták táborát gyarapította. Ennek véleményem szerint az az oka, hogy a hagyományos szocialista problémamegoldást, az újraelosztás fokozását a választók többsége már nem tartja járható útnak.

Ötvenhárom százalékra emelkedett azon választójogosultak aránya, akik nem rendelkeznek pártpreferenciával, az Ipsos legutóbbi közvélemény-kutatása szerint. Ez mindenekelőtt természetesen a Fidesz táborának jelentős csökkenéséből fakad.
A kormányzó párt támogatottságának csökkenése hátterében első ránézésre az áll, hogy a "majd most minden jobb lesz" ígéretéből egyelőre nem sok valósult meg, sőt a hírek további, megszorításnak nem nevezhető megszorításokról szólnak (legutóbb a nyugdíjjogosultság megkurtításáról). Szép példája ennek a személyi jövedelemadózás átalakítása, amely valóban sokakat hátrányosan érintett.
Az Orbán-kormány "gazdaságpolitikai" intézkedései kristálytisztán mutatják, mi történik, ha egy politikai erő kizárólag gazdasági handabandázásra építi politikai kampányát, majd szembesül a cselekvési kényszerrel. Azzal a kényszerrel, hogy folytatni kell a Bajnai-kormány által megkezdett, de idő hiányában végig nem vitt költségvetési konszolidációt, különben az ország finanszírozhatósága kerül veszélybe. A Kósa-Szíjjártó befektetési tanácsadói vállalkozás tavaly nyári megnyilvánulása azt sugallta, mintha az új kormányerő még mindig ellenzékben érezné magát, s azóta is csak fokozatosan jutott el a Fidesz annak felismeréséig, hogy a költségvetést nem lehet egyszeri intézkedésekkel ("nyugdíjmentés", amelynek az alkotmányosságát most ne vizsgáljuk) tartósan rendbe tenni, mert reformok nélkül a hiány újratermelődik.
Azok az intézkedések tehát, amelyek mostanában napirenden vannak, így például a munkanélküli ellátásra való jogosultság korlátozása, az egészségügyi ellátás központosítása, vagy éppen a felsőoktatás intézményrendszerének átalakítása, kivétel nélkül az állam kiadásainak tartós csökkentését célozzák azáltal, hogy ezeknek az elosztási alrendszereknek a működését szabályoznák újra. A deficitet tehát nem pótlólagos forrásbevonással, de a jogosultságok változatlanul hagyásával csökkentenék, hanem a jogosultságok átalakításával.
Rögzítsük: ez homlokegyenest szembemegy a Fidesz eddigi "politikájával", hiszen pontosan ugyanezek az intézkedések voltak azok, amelyek ellen a Fidesz a leghangosabban tiltakozott, a nemzet közelgő halálát vizionálva. Választási ígéretei között sem szerepeltek ezek, amelyektől persze eleve naivitás volt bármiféle konkrétumot elvárni.
Annak megjegyzése mellett tehát, hogy a Fidesz a saját köpése alá áll (rondábban, de plasztikusabban megfogalmazva: segget csinál a saját szájából), az állam pénzügyeihez kicsit is értők aligha vonják kétségbe az elhatározott intézkedések célkitűzésének helyességét. Magam is egyetértek azzal, hogy az állam újraelosztó szerepét csökkenteni kell, és minél többeket kell ösztönözni a legális munkavégzésre. Ehhez azonban csökkenteni kell a társadalombiztosítási és szociális juttatásokra való jogosultak körét. Más kérdés természetesen, hogy pont egy világgazdasági válság idején kell-e mindezeket egyik napról a másikra meglépni. Ismét más kérdés, hogy a jogosultságok csökkentésének együtt kellene járnia a foglalkoztatást terhelő járulékok csökkentésével is, ellenkező esetben nem nő a legálisan munkát végzők száma.
Maga a célkitűzés tehát ismerős lehet már nagyon régről, éppenséggel helyeselhető is, csakhogy a Fidesz mindeddig tagadta ezek létjogosultságát. A 16%-os egykulcsos személyi jövedelemadó például nem azért fájdalmas, mert egykulcsos (az szja-rendszer a 17%-os adókulcs sávhatárának megemelése óta lényegében egykulcsos), hanem azért, mert az idén januártól csökkent az adójóváírás mértéke. Ha azonban emlékezetem nem csal, az adójóváírás megszüntetése, de legalábbis jelentős csökkentése Bokros Lajos programjának volt az egyik sarkalatos eleme már 1995-ben.
Ebben a helyzetben a legnagyobb ellenzéki erőtől, amely épp most készül kiköpni Gyurcsány Ferencet, természetesen nem várható más, mint annak ígérgetése, hogy majd amikor ők jönnek vissza, visszaállítják a szociális jogokat, megint jól megadóztatják a gazdagokat. Igaz, ennél többre lényegében Gyurcsány sem volt képes a 2008-as népszavazás után, amikor meghirdette a "bársonyos reformok" politikáját.
Az 53 százaléknyi bizonytalan szavazó azonban jelentheti azt is, hogy a választók többsége már nem vevő azokra a politikai erőkre, amelyek a társadalmi problémákat kizárólag újraelosztási problémákként láttatják (ennek egyébként egyik első jele a Fidesz 2006-os veresége volt, noha akkor tényleg sokadik havi nyugdíjakat is ígértek). Lehet, hogy ez a húsz év megtanította nekik: aki folyamatosan ígérget, sőt ráígér a másikra, az bizonyosan hazudik.
A magam részéről hitelesnek azt a politikai pártot tekintem, amelyik nem ígér több újraosztott jövedelmet, hanem amelyik az öngondoskodásra ösztönöz, még akkor is, ha ez átmenetileg fájdalmas lesz.

AB-indítvány a médiatörvényről

Íme egy kezdeti, nem hivatalos verziója az új médiatörvény alkotmányellenességéről szóló beadványnak:

A Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságának

Tisztelt Alkotmánybíróság!

A médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi ... törvény (a továbbiakban: új Médiatv.) valamint a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) egyes rendelkezései az alábbiak szerint alkotmányellenesek, ezért indítványozom azoknak a kihirdetésükre visszamenő hatállyal történő megsemmisítését.

1. Az új Médiatv. személyi hatályának megfogalmazása egyrészről jogbizonytalanságot okoz, mert (különösen az internetes tartalmak esetében) nem szabályozza egyértelműen, hogy mely tartalmakat kell a törvény hatálya alá tartozónak tekinteni, másrészről - minthogy bármely olyan internetes tartalom, amely tájékoztatást, szórakoztatást vagy oktatást szolgál, továbbá amelynek gazdasági jelentősége van, a törvény hatálya alá tartozhat - ennyiben ellentétes a nemzetközi kötelezettségekkel is: a vonatkozó 2010/13/EU irányelv kifejezetten kizárja az alanyi hatályából a magáncélú honlapokat, sőt még a nyomtatott lapok internetes kiadását is. Európai uniós jogalkotási kötelezettség hiányában viszont a nyomtatott lapok és az audiovizuális szolgáltatásnak nem minősülő internetes tartalmakra vonatkozóan mind a bejelentési kötelezettség, mind a szolgáltatások tartalmi milyenségére vonatkozó jogi kötelezettségek, mind pedig ezek megsértésének szankcionálása szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát.
2. Az új Médiatv. 13. §-a az Országgyűlés bizottságainak üléséről csak "szükség szerint" teszi lehetővé a zártláncú televíziós közvetítést. E rendelkezés ellentétes a véleménynyilvánítás alapjogával, mert a jogalkalmazó esetleges, ilymódon az önkényességet is magában hordozó döntésétől teszi függővé, hogy egy bizottsági ülésen történtekről a nyilvánosság értesül-e. A nyilvánosságnak kell abban a helyzetben lennie, hogy eldönthesse, a bizottsági ülésen elhangzottak számára jelentősek-e.
3. Az új Médiatv. 42. § (1) bekezdésének ci)-cl) pontjai olyan tartalmi jegyek bejelentésének kötelezettségét írják elő a bejelentés alapján nyújtható (tehát nem földfelszíni frekvencián nyújtott) lineáris médiaszolgáltatásokra, amelyek indokolatlan adminisztrációs kötelezettséget írnak elő, ezáltal indokolatlanul korlátozzák az önrendelkezési jogot. Ebben a körben ráadásul a nyilvántartásból való törlés mint szankció [a 42. § (7) bekezdésének f) pontja] egyben a bejelentési kötelezettséget de facto engedélyezési kötelezettséggé teszi, ami ellentétes a sajtó szabadságával.
4. Az új Médiatv. 44. §-a médiaszolgáltatási díjat ír elő a nem földfelszíni frekvenciákat használó médiaszolgáltatókra is (ideértve az internetes lineáris szolgáltatókat). Ez szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtószabadság gyakorlását, mert nincs olyan véges számú erőforrás, amellyel való gazdálkodás szükségessé tenné a szolgáltatás nyújtásának díjfizetéshez kötését. A díj ilyen módon tartalmát tekintve adó, amelyet viszont törvénynek kellene előírnia, ehelyett a díjat a Médiatanács határozza meg, ami ellentétes a jogállamiság alapelvével is.
5. Az új Médiatv. 182. § c) pontja alapján a Médiatanács felügyeli az Smtv. 13-20. §-ainak betartását. Az Smtv. 13-20. §-ai azonban olyan fogalmakat használnak (így különösen a jelentőséggel bíró esemény, a hiteles, gyors és pontos tájékoztatás, az öncélú és sérelmes bemutatás, a közösségek nyílt vagy burkolt megsértése), amelyek tartalma nem meghatározott, a két törvény így úgy rendel hatósági felügyelet alá és úgy szankcionál magatartásokat, hogy a tilalmazott magatartások előre nem ismerhetők meg, a hatóság eljárása nem kiszámítható, ezért magába foglalja az önkényes jogalkalmazás lehetőségét, így ellentétes a jogállamisággal és a sajtó, illetve a véleménynyilvánítás szabadságával.
6. Az Smtv. a személyhez fűződő jogok védelmét is felsorolja, így azt az új Médiatv. 182. § c) pontja a hatóság által hivatalból vizsgálandó tárgykörök közé utalja, ami ellentétes az emberi méltóság jogából levezethető önrendelkezési joggal, így szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát. E rendelkezés ráadásul sérti a hatalmi ágak szétválasztásának a jogállamiságból fakadó alkotmányos elvét, továbbá az Alkotmánynak a jogok érvényesítését bírósági hatáskörbe utaló 50. §-át és 57. § (1) bekezdését.
7. Az új Médiatv. 181. §-a szerint a kiegyensúlyozottság és a tárgyilagosság követelményének megsértése esetén (még ott is, ahol ez indokolt: a földfelszíni frekvenciák körében) a jogsértés megállapítását nem csak az érintett, hanem bárki kezdeményezheti, ami szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadságát, mert ellentétes az emberi méltóság jogából levezethető önrendelkezési joggal.
8. Az új Médiatv. 155. § (7) bekezdése szerint a tanú akkor is köteles vallomást tenni, ha nem kapott felmentést a titoktartás alól: ez szükségtelenül és aránytalanul korlátozza az információs önrendelkezés jogát.
9. Az új Médiatv. 156. § szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a tulajdonhoz való jogot azzal, hogy az eljárási bírságokat a jogsértések tárgyi súlyához képest aránytalanul magas felső határral állapítja meg. Az önálló bírósági jogorvoslat lehetőségét csak jogszabálysértés esetére teremti meg azok esetében is, akik az ügyben nem minősülnek ügyfélnek, ami ellentétes az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerinti jogorvoslathoz való joggal, tekintettel arra, hogy a bírság összegszerűsége kizárólag hatósági mérlegelés kérdése.
10. Az új Médiatv. 185-189. §-ai szerinti szankciókkal szemben is csak jogszabálysértés esetén van helye jogorvoslatnak, miközben a keresetnek a végrehajtásra főszabályként nincs halasztó hatálya. Maga a szankció ugyanakkor mérlegelési kérdés, a törvény tehát indokolatlanul korlátozza a jogorvoslathoz való jogot, miközben a bírói jogorvoslat hatékonyságát zárja ki azzal, hogy a keresetnek nincs halasztó hatálya Ez egyrészről (a bírságok esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a tulajdonhoz való jogot, másrészről (a hatóság által közzétenni rendelt közlemények esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, harmadrészt (a közzétenni elmulasztott közlemények miatt az érintett internetes oldal továbbítását felfüggeszteni köteles közvetítő szolgáltatók esetében) szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák a szolgáltatók önrendelkezési jogát, továbbá a véleménynyilvánításhoz fűződő jogot.

Budapest, 2010. december 27. Tisztelettel:

Dr. Nehéz-Posony Márton

A mi hibánk is

A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására vonatkozó hajlamunk gyökereit itt kell keresnünk, a rendszerváltozás utáni jogtörténetben, amelynek során a korlátozás visszalopakodása két esetben szocialista kormányok regnálásához köthető, bár kivette a részét a jóból az Alkotmánybíróság is.

Kezdődött azzal, hogy az Alkotmánybíróság az azóta méltán tananyaggá vált 36/1994-es határozatában megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértését büntető tényállást a Büntető törvénykönyvből. A bűncselekmény a hivatalos személy vagy rajta keresztül a hatóság becsületének csorbítására alkalmas tény állításával, híresztelésével vagy ilyenre utaló kifejezés használatával volt elkövethető. Az Alkotmánybíróság annak rendje és módja szerint megállapította, hogy a közügyek megvitathatósága, a demokratikus nyilvánosság miatt a hivatalos személyek büntethetősége nem hogy nem lehet súlyosabb a magánszemélyekénél, de éppenséggel többet kell tűrniük a bírálatból is, mint egy átlagpolgárnak. Ez a határozat azóta sok olyan perben szolgált az alperesként eljáró sajtószervek, illetve a keresetet elutasító bíróságok részéről az érvelés alapjaként, amelyben felperesi oldalon valamely hivatalosság az őt ért bírálatot kifogásolta.

Igen ám, de volt ennek a határozatnak egy olyan pontja, amely nem lett bővebben kifejtve, viszont tartalmát tekintve tökéletesen ellentétes a határozat lényegével. Ez pedig az, hogy "alkotmányosan nem kifogásolható a hivatalos személyek és a nem hivatalos személyek sérelmére elkövetett bűncselekmények elbírálásának különbözősége, azaz ilyen esetben a büntetőeljárás közvádas formájának fenntartása". A kérdésnek azért volt jelentősége, mert az eljárás alapja az érintett szerv vezetőjének feljelentése volt (hivatalból tehát nem indulhatott), ebből következően az ilyen ügyekben a vádat - a hagyományos rágalmazási és becsületsértési ügyekkel szemben - nem a sértett mint magánvádló, hanem az ügyész mint közvádló képviselte.

Az alkotmánybírósági határozat azt nem fejti ki, miért nem kifogásolható alkotmányosan, hogy a hivatalos személy sérelmére elkövetett rágalmazás esetében a vádat közvádló képviseli, ami nyilvánvalóan fokozza a vádképviselet hatékonyságát a magánvádlóéhoz képest, ennyiben tehát megkülönböztetett védelmet eredményez ugyanazon tényállás esetén a hivatalos személy számára. Ez a ki nem fejtett mondat alkalmas volt ugyanakkor arra, hogy az 1998-ban elfogadott új Büntetőeljárási törvény kimondja: "A becsületsértés és a rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, illetve emiatt, vagy hatóság sérelmére hivatali működésével összefüggésben követik el". A törvény indokolása nem hagy kétséget afelől, hogy a rendelkezést éppen az alkotmánybírósági határozat lényege indokolta:  "Az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI.24.) AB. határozatával megsemmisítette a hatóság vagy hivatalos személy megsértésének bûncselekményét. Ezt követõen a hatóságok, az ügyészség vagy a bíróság, illetve ezek tagjai sérelmére a hivatalos eljárásuk alatt elkövetett rágalmazás és becsületsértés miatt is csak magánvádas eljárásban volt lehetõség eljárni. Az Alkotmánybíróság határozatában is kifejtettek szerint az nem ütközik az Alkotmány rendelkezéseivel, ha az ilyen cselekmények miatt az eljárás közvádra indul. A mai rendelkezések szerint a hivatalos eljárásában megsértett bíró, ügyész vagy más hivatalos személy általában nem indít olyan büntetõpert, ahol a vádat is neki kell képviselnie, sok esetben azonban nem kívánatos, hogy az ilyen cselekmények büntetõjogi következmény nélkül maradjanak." A szándék tehát az Alkotmánybíróság határozatának lényegével szembemenve a hivatalos személyek fokozottabb becsületvédelmének megvalósítása volt. Érdemes rögzíteni, hogy a törvényjavaslat előadója dr. Vastagh Pál, a Horn-kormány igazságügyi minisztere volt.

Az Alkotmánybíróság meglehetősen vitatható indokolással utasította el az önkényuralmi jelképek használatát tiltó Btk.-tényállás alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat. Lényegében a történelmi helyzettel (a rendszerváltozás közelségével) indokolta, miért korlátozható bizonyos esetekben a véleménynyilvánítás szabadsága. "Az Alkotmány a demokratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluralizmust, az emberi méltóságot, s egyben az Alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésére, gyakorlására, kizárólagos birtoklására irányul [Alkotmány 2. § (3) bekezdés]. A Btk. 269/B. §-a olyan szimbólumok terjesztését, nagy nyilvánosság előtti használatát és közszemlére tételét rendeli büntetni, amelyek politikai diktatúrák jelképei voltak; e diktatúrák tömegesen követtek el törvénytelenségeket, sértették meg az alapvető emberi jogokat. (...) A múltban sérelmet elszenvedett emberekben és ezek különféle közösségeiben a jelképeknek a Btk. 269/B. §-ában tiltott használata méltán fenyegetettség-érzetet, konkrét tapasztalatokon alapuló félelmet ébreszthet, hiszen a jelképek a totalitárius eszmékhez kapcsolódó embertelenségek megismétlődésének rémét keltik fel." A jogelvek állandóságával szemben tehát a konkrét sérelmek történeti ténye legitimálta a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását.

A korlátozás szándéka természetesen már az első Fidesz-kormánytól sem volt idegen (finoman fogalmazva), s ez a Lex Répássyban öltött testet. Rögzítsük, hogy éppenséggel a szocialista rokonszenvvel nem vádolható Mádl Ferenc köztársasági elnök volt az, akin szerint a válaszadás kötelezővé tétele alkotmányellenes, s ezért előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, amely aztán helyt is adott indítványának.

A jogfejlődés eddigi csúcspontjaként az előző parlament szocialista javaslatra fogadta el a Btk. kiegészítését a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása bűntettével. Eredetileg a javaslat persze a holokauszttagadás büntethetőségét célozta: tipikus reakciójaként egy olyan politikai erőnek, amely sem érvekkel, sem intézkedésekkel nem képes megfékezni az újnácikat, s azt reméli, hogy a büntetőjogi tiltás majd elvégzi helyette ezt a feladatot. Ez az a törvénymódosítás, amely megnyitotta az utat az előtt, hogy a vélemények immár a tartalmuk (nem pedig a kifejezésmódjuk) alapján lesznek büntethetők, szembemenve két alkotmányos alapelvvel: (1) a véleménynyilvánítás szabadsága mindenkit a véleményének érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül illet meg; (2) a tudomány kérdéseiben kizárólag a tudomány művelői illetékesek, az állami büntetőhatalom tehát nem. Másként megfogalmazva: ha most büntetjük a holokauszt tagadását, akkor holnap büntethetjük az inkvizíció tagadását is.

S mindezzel meg is ágyaztunk annak, hogy a december 21-én elfogadott médiatörvény ne az utolsó lépés legyen a sorban: semmi nem akadályozza meg a kétharmados hatalmat abban, hogy külön törvényt alkosson akár a köztársasági elnök, akár a miniszterelnök személyének büntetőjogi védelméről, megtiltva ebben nemcsak a becsmérlést, de a kritikát is, megteremtse egy XXI. századi felségsértés törvényi tényállását. Az elvi alapok megvannak hozzá, mindig is megvoltak.